Nem Berengár volt a bükkök között a legnagyobb. De magas rangban állt, a maga kilencven évével és harminc méteres magasságával.

 Ám a Király még nála is hatalmasabb volt! Őt soha nem láthattam - noha a fák rendkívüli lények - a helyváltoztatás nem tartozik az erősségeink közé… Csak hírből hallottunk róla, hogy a mi erdőnkben (azaz a bükkök erdejében, ahová mi arcátlanul betolakodtunk) él egy fenséges, gyönyörű fa, akinek a derekát öt ember éri csak körül, és legfelső levele olyan magasról néz le alattvalóira, amilyen magasról senki másé! Azt mondják majdnem negyven méterre nyúlik az ég felé.

 A bükkök királya természetesen sok nyarat megélt már, azt mondják, ez a százhuszonkettedik tavasz, ami elmúlt fölötte.

Rendkívüli teremtmény hírében állt! A királyságot ugyan apjától örökölte, és rangidős mivolta okán is járt neki, mégis dicső tettei emelték ki őt minden bükkök mindmegannyi királya közül.

 Kik tartoztak az ő országába? Erre könnyű felelet adni – nekünk sem volt nehéz megérteni a bükkerdő élővilágát.

 Lágyszárú növényei közül a legfontosabbak: a szagos müge, a madársóska, a bükksás, az egyvirágú gyöngyperje, a fehér perjeszittyó, és podagrafű nemzettségei. Ők azok, akik főleg tavasszal nagy zsivaj közepette segítik, támogatják a bükkök államapparátusát. Ezek a növénykék az ő hadseregük, ha úgy tetszik. Ha gyűlésre kerül sor, ők mindent megszavaznak.

 Az idős bükkös lombkoronaszintje csaknem teljesen zárt, a ráeső fénynek (lombos állapotban) mindössze kis részét engedi át, ezért a tavasz elmúltával igen gyakori, hogy nudum állapot alakul ki az erdőtalajon. Ez azt jelenti, hogy egy fia lágyszárú nem sok, annyival sem találkozol a talajt pásztázva! Gyakran vastag avarréteg képződik alant, s a mohaszint gyakorlatilag hiányzik. A bükkösökben általában egyeduralkodó a bükk, melynek az emberek a Fagus sylvatica tudományos nevet adták.

 A Király leghűségesebb szolgái a Keltikék nemzettségéből kerültek ki. Ezek az alacsony termetű, lágyszárú növénykék tavasszal virágoznak, családfájukat a mákfélékig vezeti vissza a történetírás. Emiatt aztán magasan is hordják a sarkantyúikat.

Egyébként nagyon szolid lények, tavasszal, még lombfakadás előtt hoznak virágot, s mire kizöldül az erdő, már vissza is húzódnak.

 Bizonyos szempontból a mi államszerveződésünk sem sokban különbözik tőlük.

A lucfenyők magassága vetekedhet a bükkökével, és szintén nem szívesen adunk otthont az alacsonyabb kasztba tartozó lágyszárúaknak. Ne érts félre, nem mintha lenéznénk őket, vagy hasonlók. Amíg a bükkök csak azokat a lágyszárúakat tűrik meg maguk alatt, akik behódoltak nekik, hajlandóak a végletekig alkalmazkodni hozzájuk, addig mi egészen más szempontok miatt kerüljük a lágyszárúak társaságát.

 A dolog úgy áll, hogy a törzsfejlődés során jócskán megelőzzük a zárvatermőket, amilyenek a bükkök is. Őseinket, a páfrányokat az idő folyamatosan kihívás elé állította. Egy parányi gömböcskére volt szükségük ahhoz, hogy fiaik legyenek, ennek neve spóra. Ám létfontosságú volt számukra egy éltető elem, ami nélkül meddők maradtak: ez pedig a víz volt! Enélkül nem tudtak szaporodni. Spóráikból ugyan előtelepek fejlődtek, s azokon a női és férfi ivarszerveik, csakhogy vízre volt szükségük ahhoz, hogy sejtjeik találkozzanak, majd összeolvadjanak. Víz nélkül nem jöhettek volna létre a harasztok ősi nemzettségének újabb és újabb genereációi.

 Igen ám, de a víz mindig is drága kincsnek számított! Némi átmenet után, amit a páfrányfenyők vékony szegmense jelentett, kialakultak hát a nyitvatermők. Ennek a hatalmas törzsnek volnánk mi a fiai. És hogy mivel tudunk többet a páfrányoknál? Hogy túlnőve rajtuk létrehoztunk egy csodálatos szervet! Ez volt… a virág!

 Virág elsőként bennünk, nyitvatermőkben alakult ki. (Nevünk is innen ered, hogy női ivarú virágainkban a termőlevelek nem forrtak össze zárt termővé, mint a későbbi fák virágában vagy lágyszárúakéban.) Ezzel sikerült tehát kiküszöbölnünk a víztől való függést.

 A mi magkezdeményeink így hát szabadon fejlődnek, nem pedig zárt magházban. A többiek úgy gondolják, fejlettebbek nálunk, mert ők képesek létrehozni valamit, amit mi sajnos nem tudunk. A fiatalok mindig azt hiszik, okosabbak, jobbak minálunk, öregeknél…Akár a törzsfejlődés évmillióin át nézem, akár a növények felnövekvő generációit figyelem. De tény, hogy nem nekünk, hanem nekik sikerült létrehozni az új csodát: ez pedig a termés. A bükkök is emiatt olyan fennhéjázóak! Mivel termés csak zárt magházból alakul ki, ezért nekünk, fenyőknek nincsen termésünk. Női ivarú virágzatunk termőlevelei a tobozpikkelyek, amelyek tövében helyezkednek el a magkezdemények.

Általában ketten vannak, és olyan vékony hártya fejlődött rajtuk, mintha szárnyuk lenne! Hát nem bámulatos? Így aztán, ha eljön az ideje, a szél a vállára ülteti őket, és együtt repülnek messze-messze!

 Ne haragudj, elkalandoztam. Arról kezdtem beszélni, hogy mi miért nem élünk együtt lágyszárúakkal.

 Nyilván hallottál már róla, hogy tűleveleink vannak, amelyek nagy arányban tartalmaznak egy különleges anyagot, a gyantát. A tűlevél egyik nagy előnye, hogy szárazságtűrővé tesz bennünket. Ha télen megfagy a talaj, akkor elég küzdelmes belőle vizet szívni. Esélytelen. A vizet párologtatás révén veszítjük el, tehát a fagyos időszakban célravezető vagy megszabadulni a levelektől, ahogy mondjuk a lombhullató fák teszik, vagy a leveleken csökkenteni a párolgást. A tűlevél térfogatához képest kis felülete és viaszos védelme is ezt a célt szolgálja. Földünk igen csak szegény tápanyagban, mert a lehullott tűlevél a gyantatartalom miatt nehezen bomlik le. Ez már csak azért is baj, mert így mi is nehezen szívjuk fel a vízben oldott ásványi anyagokat. Be kell vallani, az alkalmazkodásnak ára volt: le kellett mondanunk a cserfes kis lágyszárúak társaságáról. Hát igen.

 Egyébként nem csak emiatt van az, hogy nem szívesen költöznek a közelünkbe. Ha jobban megnézed, a mi alsó ágaink is elszáradtak, "felkopaszodtunk". Ha egy erdő lombkorona-szintje jól záródik, nem jut fény az alsóbb szintekre. És ezek a kis jószágok nem élnek meg fény nélkül. Ahogy más sem, a növények országában.

 De nehogy azt gondold, hogy magányosak vagyunk! Nem ám!

A fenyők nem rendelkeznek hajszálgyökerekkel, így a víz és a benne oldott tápanyagok felvételéhez bizony segítségre van szükségünk. Nem tökéletes a rendszer, belátom.

 Szegényes, savanyú talajunkban láthatatlan apró lények élnek velünk szimbiózisban. Fonalas gombák hatolnak a gyökereinkbe, kedvük szerint módosítják azok belső szerkezetét. Kívülről pedig olyan gondosan veszik körül földalatti szervünket, mintha valódi hajszálgyökereink lennének. Így segítenek bennünket, hogy kiterjedt fonalaik révén távolabbról is tápanyaghoz juthassunk. S mivel fizetünk hűséges szolgálataikért? Nekik nem kell a fotoszintézis bonyolult mechanizmusával fáradniuk – kiváltképp, mivel nincsen zöld színanyaguk. A mi szöveteinkből hozzájutnak mindenhez, amire szükségük van. Igen-igen, jól megértjük egymást!

 Ám ahogy látod, ez az erdőszeglet koránt sem tökéletes. Most nem arra gondolok, hogy nekünk lucoknak valójában itt sem kellene lennünk. Nézz csak szét! Mit látsz?

 Arcodat meleg napsugár cirógatja, ami azért lehetséges, mert lombkoronánk egyenletes záródása vagy száz éve megbomlott. Ekkor kezdett megromlani egészségünk, majd egyre több olyan esemény sújtott le ránk, ami napról napra közelebb hozta a halálunk óráját.

Ekkor vette kezdetét a Nagy Háború, ami még most is tart, még ha te nem is érzékeled.

 A fénnyel viszont népes számban költöztek alánk a legkülönfélébb lágyszárúak, akik nem bíztak a fölényeskedő bükkökben, s inkább nálunk kerestek menedéket.

Így ha körül tekintesz, megismerkedhetsz hűséges népemmel:

a Perjeszittyók, Madársóskák nemzettsége, a Szagos müge, a Sárga árvacsalán, az Erdei pajzsika, az Erdei nenyúljhozzám, a Gímpáfrány, néhányan a Keltikék közül is átálltak hozzánk; a Pirosló hunyor, a Téltemető, a Szellőrózsa, a Madárberkenye, s rokona, a Lisztes berkenye, a Veselkék, és a különleges Szártalan bábakalács gazdagítják táborunkat.

 Elmesélem neked a történet folytatását, most, hogy megismerkedtél velük. Ők segítettek bennünket száz éve tartó göröngyös utunkon, és segítenek most is. Még hogyha büszke törzsünket napról napra közelebb is szólítja magához az anyaföld…