…Miért nincsenek újulatok, kérded. Valójában, amit ezen a helyen látsz, ez a néhány vén fa körületted, nem mind egyidős.

 Természetesen én volnék a legöregebb, és a közelemben álló barátaim: Fabó, Fidél, Fabióla, és Fedóra. Már csak ők állnak azok közül, akiket az első ütemben vetettek.

 …Ötven esztendő múlva eljöttek hozzánk azok, akiknek az apjai plántáltak bennünket e földbe. Ellenőrizték, szépen cseperedünk-e. A századfordulón lépett életbe a második ütemterv: az előírás értelmében idős egyedeinket ki kell termelni, de pótolni is kell őket!

 Így aztán közülünk a legszebbeket, legerősebbeket kivágták. Az életet adó nedvek még szivárogtak nyalábjaikban, amikor kisebb szeletekre vágva testüket, elszállították őket a városokba. Egy csapat madár követte az útjukat, onnét tudjuk, mi lett a sorsuk. Erről jobb nem is beszélni… A helyi erdőmunkások a múlt századtól döntötték kézifűrész segítségével a fákat, addig fejszét használtak munka közben.

 Visszatérve arra, ami ötvenéves korunkban történt… Hosszasan gondolkodtunk a magunk megfontolt módján, hogy lehet-e találni valamit a halálukban, ami bárkinek is hasznos volt, ami miatt úgy érezhetnénk, értelmet nyerhet fiatal barátaink, testvéreink pusztulása.

 Időbe telt, mire megértettük. Mint egy magasból lehulló falevél, amit végig követsz üres tekintettel, s csak akkor gyúl fény agyadban, amikor földet ér: erről beszélt hát akkor az én erdészem! Ez volt a gazdaság terve velünk! Hogy amikor a legdélcegebben feszítünk, amikor a legpompásabbak vagyunk a társaink között, akkor kell életünket áldoznunk az emberért! Hogy az ő társadalmuk semmiben se szenvedjen hiányt: bútora, gépe, háza és melege legyen… Megértettük, miért nevezik ezt az időszakot vágásérett kornak. Mi azért volnánk e világon – valószínűleg minden más élőlénnyel együtt -, hogy ő jól élhessen! Hiszen az ember a teremtés csúcsa, mindegyikünk fölött a legnemesebb, legösszetettebb, legfenségesebb!

 Hát szükségünk volt egy kis időre, amíg ezen elmélkedtünk. Azután ahhoz is, hogy e hátborzongató, kéregbizsergető eszményi életcél minden részletének felfogása után el tudjuk dönteni, tudunk-e azonosulni vele? Együtt tudunk-e örülni az emberrel, hogy előre megfontolt szándékkal elültet bennünket, gondosan nevelget, megvéd a vadaktól, ad ötven boldog évet, mindezt annak biztos tudatában, hogy amikor a legszebbek vagyunk, kegyetlenül baltát és láncfűrészt ragadjon… Sokáig tartott eldöntenünk, hogy boldogság-e fiatalon, gyönyörűen, erőtől duzzadó testtel a földre hullani egy láncfűrész harapása által, s hősként vonulni az ember szolgálatába, vagy jobb mégis annak, akit nem választanak ki e nemes célra, hanem békességben élheti le a rá szabott kétszáz esztendőt, miközben egyre bölcsebbé teszi őt az idő – s egyre kérgesebbé válik a szíve, midőn testvéreit látja eldőlni…

 Ám Fremont király története nem lehet teljes anélkül, hogy szólnánk… Berenikéről .

Azt hiszem, éppen ezekben az időkben láttuk meg egymást, ő meg én… Még most is beleborzongok, ha felidézem karcsú derekát, hibátlan, bársonyos bőrét…

Bereniké a legszebb teremtés volt a környéken.

9.

 Talán ötven éve álltam őrt ezen a helyen, amikor legelőször megpillantottam őt ezernyolcszázhatvankilencben… Azelőtt is nyilvánvalóan a közelemben élt, ám egy szélviharnak kellett lesújtania az erdőre ahhoz, hogy észrevegyem.  A szélkár nyomán ugyanis sok testvérem megsérült, derékba tört, de a bükkök közül is sokan áldozatul estek e drámai időjárásnak. Később halott testüket elvitték az emberek, helyükre új csemetéket telepítettek – mind lucfenyőből, mind pedig bükkből. De amíg azok nem érték el a felnőttkort, évekig gyönyörködhettem a földöntúli szépségben…

 Még nem tudtam, ki ő, csak arra emlékszem, hogy évekig némán csodáltam varázslatos alakját, hallgattam lágy, kedves hangját… Soha még bükkfa nem cseperedett ilyen szabályos formára: koronája szétterülő - ha magányosan élt volna, szabályos gömb alakúvá fejlődik, ám az erdőben, társai és családja körében hengeres formát öltött. Karcsú teste bársonyos hamuszürke és a bőre olyan sima volt, mint valami előkelő, drága selyem… Fényes, zöld levelei kétoldalt szórtan álltak, s olyan feszesen tartották magukat, hogy lehetetlen volt nem megkívánni... Az pedig kegyetlen kínzással ért fel, amikor az üde tavaszi szellő éppen csak egy picit meglebegtette smaragdszínű ékszereit… aki látta, az abban a pillanatban beleszeretett!

 Csábos téli rügyei hosszúkásra nyúltak, de soha nem volt szükség semmilyen ismertető jelre ahhoz, hogy ruhátlanul is megismerjem őt. (Bevallom, eleinte pironkodásra késztetett, hogy láthattam meztelenül az ismeretlen tündért, és némileg igazságtalannak tűnt, hogy míg én télen is éber vagyok, ő és egész népe csupaszra vetkőzik a nagy téli álom előtt…s én szemérmetlenül bámulhatom, miközben ő mit sem sejt erről. Szégyenkeztem emiatt és próbáltam behunyni a szemem, de hiába. Gyönyörű teste és álmában is varázslatosan tündöklő mosolya mágnesként vonzotta a tekintetem. Próbáltam arra gondolni, hogy egy őr mindig éber, és ezentúl személyes feladatom lesz, hogy megvédjem az erdőt…s benne őt, a legféltettebb kincsemet: Berenikét…)

 Néhány Tavasz eltelt így, néma csodálattal, amikor egy fontoskodó mókus megsúgta nekem, hogy jobban tenném, ha vigyáznék, kit bámulok olyan állhatatosan! Ugyanis az a karcsú fácska ott a Bükk-király leánya, és ugyancsak megjárhatom, ha az uralkodó hírét veszi, hogy szemet vetettem féltett gyermekére!

 Ezen a megdöbbentő fordulaton ismét elmélkednem kellett egy ideig, miközben ereimben az élet mindennél jobban lüktetett – nem is lüktetés volt ez, hanem dübörgés, fékezhetetlen zakatolás… S mi okozta ezt? Az, hogy a mókus intelme ellenére észre vettem, hogy Bereniké rám mosolyog, sőt, mintha várna rá, hogy megszólítsam…

 Mindez teljesen összezavart, milliónyi érzés kavargott bennem: tilos még csak rá néznem is, mert a Méltóságos Király leánya, de egyszerűen nem tudom nem bámulni folyvást, mert fájna elpocsékolni az időt, amikor másra vetődik a pillantásom, s nem őrá… Nem lehet az enyém, sőt, a gondolat is őrültség, hiszen ő bükkfa, én pedig fenyő vagyok! De ha csak ennyi lenne az egész, tán megnyugodhatnék, csakhogy abban, ahogy rám néz, bíztatás van, szelíd kérés… Bereniké észrevett engem! S egyre jobban melegít az a gondolat, hogy nem csupán észrevett, hanem szeret is engem… Bereniké, a Bükk Király leánya szeret engem!

 Néhány év alatt sikerült úrrá lennem felbolydult szívemen, de az engem emésztő tűz hevülete nem hagyott alább. Magamra erőltetett önfegyelmem lehetővé tette, hogy kimutassam iránta legmélyebb tiszteletemet, ami mögött ő hamar megérezte szenvedélyes vonzalmamat. Ennek ellenére évekig csupán néhány szót váltottunk, miközben vészjóslóan közeledett az idő, mikor a felnövekvő ifjak örökre elzárnak kettőnket egymástól.

 Ekkor jött el a pillanat, amikor az idő, mint egy sebesen szárnyaló rovar, fogalomként betört az életembe, s attól kezdve csapdába esett rókának éreztem magam… Eddig az enyém volt a világ összes ideje, most azonban, hogy van kit elvesztenem, százszor olyan gyorsan változnak az évszakok…

 Miután erre ráeszméltem, úgy alakult, hogy egyre többet tudtunk beszélgetni Berenikével, amitől határtalanul boldognak éreztem magam! Ő is egyre szívesebben nyílt meg számomra, és édes, lágy hangján elfecsegte titkait.

 Amikor arról beszélt, mennyire vágyik apró hajtásokra, még nem értettem, mire gondol. Sok időbe telt, mire rájöttem, önnön testéből életre sarjadó csemetékre vágyik… Mielőtt mélyebben elgondolkodtam volna ezen, önkéntelenül buggyant ki belőlem a kérdés:

- De hát miért kell vágyakoznod rá? A szél minden évben elszállítja egészségesen gömbölyödő, porzós barkáidról fenséges termőd legmélyére a pollent, minden tavasszal apró bükkfiak törhetnek a fény felé…

 Ekkor azonban szép arcáról lehervadt a mosoly, szemeiben mélységes bánat vette át a mindig huncutul táncoló lángocska helyét:

- Drága Fremont… hát te még mindig nem érted?

Kétségbeesett hangjára megfagyott szállítószöveteimben az éltető nedv, és valami pokolian fájt idebent, amikor észrevettem a könnyeket a szemében. Mintha belülről fűrészeltek volna vagy minden egyes szívdobbanásom fejsze csapása lenne… Még az eső is eleredt, a szürke fellegekből megállíthatatlanul ömlött, mintha csak bennünket siratna a Teremtő is:

- Kedves Fremont, azt hittem, tudod, hogy hosszú évek óta érted epedek el! Téged szeretlek, téged választottalak, és akkor sem akarnék másra nézni, ha fenséges apám parancsolná!

 Ettől a vallomástól egy időre ismét elállt a szavam, pedig mindennél fontosabb lett volna, hogy szavaira méltó feleletet adjak. S az áldott leány hagyott nekem időt a gondolkodásra, mielőtt folytatta volna:

- Szerelmem, nézz rám! Nézz szét körülöttem jobban! Mit látsz? Nem látsz semmit, egyetlen magoncot sem, egyetlen csemetét sem! És vajon miért?

Szavai újabb és újabb jeges esőként zúdultak a nyakamba, már-már szándékos bántalmazásnak éreztem az arcomba vágott igazságot. De mielőtt férfiúi hiúságom elmerült volna az önsajnálatban, kimondta, ami a szívét nyomta, s ez új fordulatot adott a szívemben tomboló szélvésznek:

- Nem teremhetek fiatal hajtásokat, nem adhatok új életet, még ha belepusztulok is a vágyakozásba… Értsd meg, drága Fremont, amíg téged szeretlek, magom meddő lesz, makkjaim értelmetlenül száradnak el. Az a mérhetetlenül nagy szeretet, amivel téged ajándékozlak meg, saját termőmtől veszi el a lángot. Szükség lenne a benne rejlő erőre, hogy új élet születhessen. De én nem bánom, édes Fremont, tudd meg, hogy nem bánom! Bármilyen eretnek szembefordulás ez a Nagy Renddel, bárhogyan igyekezett a Vándor a józan eszemre hatni, bármennyire is tajtékzik fenséges apám… Én téged választottalak, és ki fogok tartani melletted, akkor is, ha le kell mondanom mindarról, ami egész életemben a legfontosabb volt a számomra…

 Nem bírtam tovább hallgatni, mert szavainak ereje majd’ kidöntött a földből, ahol már lassan hetven éve álltam büszkén - és ostobán. Őszre járt az év, s Bereniké, miután kiöntötte a szívét, megrendítő hallgatásba burkolózott, majd néhány hét múlva lecsupaszított szívvel aludni tért.

 Én csak álltam ott a közelében, katonás fegyelemmel, és ugyanúgy őriztem az álmát, mint minden évben, amióta először megpillantottam. De most először valahogy sokkal nehezebbnek éreztem a szolgálatot, legszívesebben összerogytam volna. Szálfaegyenes gerincem éppen csak elbírta egyre terebélyesedő koronámat, s ha nem érzem meg akkor derekamon a Vándor tenyerének erőt adó melegét, bizonyára el is dobom magamtól az életemet. Meddig tartana együtt fordulni a széllel? Vékony gyökereim szófogadóan emelkednének az első és egyben utolsó táncra, és egyszerűen vége lenne… De a Vándor így beszélt hozzám, hangja csöndes melegével cseppenként töltve új erőket belém:

- Fremont, ne hidd, hogy olyan könnyű lenne elszakadnod oltalmazó földedtől… Te vagy a legeslegszebb fenyő ebben az erdőben, te vagy a legöregebb is. Hetven év alatt megszámlálhatatlan gombafonal szövődött gyökereid köré, hogy védelmezzen téged, messze földről szerzik számodra a tápanyagokat. Életük végéig hálásak lesznek neked, hogy befogadtad őket. Ezt úgy értsd, hogy a saját életüket szeretnék minél hosszabbra nyújtani, ezért sosem hagynák, hogy kitépd magad a fonalaik közül. És miért is tennéd, kedves Fremont? Hallgass ide, Barátom, gondolkodj egy kicsit! Nézz körül, testvér! Ki a legidősebb lucfenyő ezen a fennsíkon? Te vagy! Ki élt túl minden veszedelmet, amióta a múlt században elültették? Te bizony! Ki a legeslegdélcegebb ifjú óriás a területen? Hát te vagy. És kit választ meg Jávorkút minden élőlénye királyának, ha eljő a Tavasz? Téged, Fremont! Bizony!

 Érzelmeim olyan váltóáramként csaptak össze bennem, ami az egekig korbácsolta indulataimat. A döbbenetből önsajnálatba, abból pedig még mélyebb döbbenetbe zuhantam! Motoszkálni kezdett bennem egy gondolat, hogy felfogóképességemet érdemes lenne gyorsabb fokozatra kapcsolni, mert olyan gyakran esem áldozatul különböző ciklonok szeszélyeinek, amit már nem igen viselek el. Ha nem venne igénybe annyi időt a súlyos információk feldolgozása, talán átvehetném az irányítást az életem felett…

 Ezzel az ébredező gondolattal máris társaim fölé emelkedtem, ezúttal nem csak termetben, hanem intellektuálisan is. Nem kellett sok idő hozzá, hogy elhatározásomat tettek kövessék, öntudatom így lett napról napra erősebb. Aminek aztán az lett a következménye, hogy egyre több társamtól, sőt, az erdő legkülönbözőbb élőlényeitől hallottam újra és újra: én vagyok a legbölcsebb minden fenyők között. (Egy napon hallani véltem, amikor egy róka törzsem körül sündörögvén azt duruzsolja, hogy a Fenséges és Méltóságos Bükk Királynál is rátermettebb vagyok…de a róka szavára nem sokat adtam akkor. Ilyen feszült helyzetben meg kell fontolni, kiben bízhat meg az ember…)

 Aztán új Tavasz ébredt, vele együtt az erdő népe is új életre kelt. Az én elbűvölő Berenikém is rám pillantott végre, ahogy álmosan nyújtóztatta ki karcsú törzsét a téli dermedtség után.

Időbe telt, mire végiggondolta, hogyan búcsúztunk el legutóbb, s én türelmesen megvártam, hogy megérkezzen hozzám, visszaemlékezve a súlyos terhekre, amiket ő maga rakott az én vállamra.

 Szemeiben már ott lángolt a kíváncsiság izgalma, hogy vajon eddigre sikerült-e megértenem őszi szavainak jelentését, és éreztem, hogy türelmetlenül várja feleletemet. Az ifjak pedig idén Tavasszal mintha kétszer olyan magasra nőttek volna kettőnk között…

 Bereniké szemében a kíváncsiság hamar őszinte csodálkozássá változott, amikor felfedezte a bennem végbement változásokat. Öntudatlan ifjúból felnőtté értem, duzzadtam az erőtől, nem csak testben, hanem lélekben is! Most Berenikén volt a sor, hogy egyik ámulatból a másikba essen, mert ez a Tavasz mást is hozott a számomra. Méghozzá nem is akármit: a felhatalmazást, hogy Jávorkút életközösségének vezetője legyek!

 Az erdő népe, azok, akik nem kívántak a Méltóságos és Fennséges Bükk Király országában élni tovább, egyhangúlag megszavazták, hogy saját királyt akarnak, és mind egyetértettek abban, hogy az uralkodó én legyek!

 Nem mondom, nem valami hatalmas ország trónjára kerültem, csupán az addigra tizenkét hektárra apadt „természeti emlék” címet viselő birodalom élére neveztek ki. Mégis történelmet írt az erdő népe ezzel a döntéssel, hiszen a bükkök országán belül azon a tenyérnyi kis terülten még mindig betolakodónak, idegennek számítottunk mi fenyők. S bár a bükkök egyre több ifjat neveltek, mi pedig egyre fogyatkoztunk, még mindig forrtak közöttünk a dühös indulatok.

  Mielőtt folytatom, mesélnem kell neked Róla… De csak halkan, nagyon halkan, mert nem illik őt hangos szóval megsérteni.

 …Gyönyörű tavaszi reggel volt, a Nap az első sugaraival ébresztgette a fákat, és minden élőt. Az éjszakák még fagyot hoztak néha, ezért esett olyan különesen jól mindenkinek a napsugarak lágy cirógatása. Ahogy a Nap vékony ujjaival a bőréhez ért, nagyot nyújtózkodott minden kis galambvirág, szellőrózsa, pirosló hunyor és a lila-fehér színekben pompázó keltikék. A fák is megborzongtak, ahogy reggelente újra érezték kérges bőrük alatt beindulni az élet lüktetését, bizsergését.

 A dombok között nagy rét terült el, tele kincset érő fajokkal. Ők már egy ideje fürdőztek a meleg sugarak éltető pillantásában, hiszen nem kellett megküzdeniük az óriások árnyékával minden apró fénynyalábért…

 Akkor láttuk - nem is láttuk, még csak éreztük, hogy a dombtető másik oldalán közeledik Valaki… A többiek már tudták – és boldog izgalommal figyeltek, várták, hogy megjelenjen a láthatáron… Ő volt az!

 De Ő nem sietett. Csak lassan közeledett. A kis növények megborzongtak a gondolatra, hogy aki most feléjük lépdel, mindannyiukat névről ismeri. Hogy tanúja volt születésüknek, végigkíséri rövid életüket, majd, amikor közeleg a tél, megsimogatja élettelen testüket, elfekvő száraz szárukat, zörgő levélkéiket. Egyenként mindet.

 Nem tudták pontosan, kicsoda is Ő voltaképpen, csak azt tudták, hogy bízhatnak benne: az ősbizalom áradt belőlük felé. Felé, aki a barátjuk volt, a gondviselőjük, aki folyton úton van - de a megfelelő percben mindig megérkezik. Jó várni rá, de nem kell félniük, hogy nem jön, mert mindig jön. Lassan, megfontoltan, de mindig megérkezik. Folyton úton van, számára szent az Út, és minden élőlény, akivel vándorlása során találkozik.

 Arca komor, fekete szemöldökei között mély barázda húzódik: gondolataiba merülve ballag nap mint nap, amerre mennie kell. Azt persze senki nem tudja igazából, hogy miért éppen akkor és arra megy, amikor és ahogy. Ezt csakis Ő tudja. Mert nem céltalanul kóborol: nagyon is határozott úton jár.

 Azt sem meri megbecsülni senki, hogy hány éves lehet… Haja fekete, barna szemeiben különös tűz ég, minden időben negyvenéves körül saccolnák - mégis ismeri a famatuzsálemeket magkoruk óta! De ezzel nem mondtunk semmit: a famatuzsálemek nagyapjait, és ükanyjait is ismerte! Varázslatos alkonyokon sok mesét szőttek róla az öregek. Nem is mesék voltak ezek, hanem emlékek, azokból az időkből, amikor még ők maguk is magoncok, fiatalok voltak! A régiek elmeséltek a sarjaiknak mindent, ami hosszú életük során velük történt - s ezeknek a történeteknek a mélyén mindig ott állt Ő is, mint egy időtlen ősapa, aki vigyáz rájuk, oltalmazza őket.

 A domb tetején egyre nőtt az árnyék, az Ő árnyéka. S mikor a boldog várakozás legjobban lüktetett a réten, akkor a látóhatáron megjelent végre: fekete köpenye, ruhája, bocskora - mind olyan megszokott, mind olyan… bár ő érkezett meg, mégis, aki viszontlátta, úgy érezte, hogy hazatérhet a Vándor lelkébe. A lelkébe, mely ebbe a fekete gúnyába volt bugyolálva - ezért töltötte el őket a hazatérés örömével, ha láthatták.

 Az erdő népe nem kért tőle soha semmit, s ő sem tett olyat soha, ami megzavarta volna a Rendet. De egy jó szó, egy lágy érintés, ahogy elment mellettünk, elég volt hozzá, hogy az erdő lakói tudják: a jó gazda gondossága, vigyázó tekintete előtt nevelkednek életük minden pillanatában!

 A fák és minden növény meg állat, akik életükben találkoztak az utódaikkal, átadták nekik minden tudásukat az Életről. Nem csak arról, ami a fajuk fennmaradása szempontjából fontos, hanem azt is, ami velük történt.

Így mindig szerepeltek a történetekben emberek is, mert ezek is mindig itt voltak. A emberi faj az egyetlen, amely nem akar az életközösséghez tartozni. Úgy gondolja - mert kétezer év óta így tanítják neki a mítoszai -, hogy felette áll mindennek, ami él, ura és parancsolója a körülötte lévő világnak.

 Pedig minden, ami él, jól tudja, hogy senki nem jobb vagy fontosabb a másiknál! Részei egy igen-igen érzékeny hálónak, ami csak addig képes megfelelően működni, amíg nem szakad ki belőle egyetlenegy faj sem! Az Ember mégis kitépte magát, amikor úgy döntött, uralni kíván mindent - s ahogy az idő halad előre, mind többeket szakít ki a hálóból azáltal, hogy elpusztítja őket! Végül pedig meg lesz lepve, sőt, mélységesen meg lesz sértve, amikor egy szép napon az egész összeomlik. Már nem kell soká várni erre. Azonban egyelőre még van időnk.

 Addig is az élők mind megkapják szüleiktől a Tanítást: a Tudást arról, hogyan kell élni. És a Tudást arról, ami az életen kívül történik a világban. Legalábbis az ő világukban.

 Meghallgatva a meséket, megismerik a Vándort is, ám az ő történetét éppen csak elsuttogják. Olyan tisztelet lengi körül alakját, ami miatt az ő legendája csak a legnagyobb csendben formálódhat szavakká.

 …Nem tudni mikor született, született-e egyáltalán valahol… Vagy csak úgy lett, amikor a Világ létrejött… Már sok kor, sok nemzedék váltotta egymást, de Ő mindig jelen volt, mindig vigyázta őket. Ám egyszer, egy rövid időre a Vándor elvesztette önmagát… Azt mondják a vének, hogy egy különös szerelem okozta a változást…

…Egy őszi napon arcát megsimogatta a szél: de nem a mi szelünk, nem a jó öreg, barátságos Szélkirály! Hanem annak idegen földön kalandozó leánya, az Északi Szél, akiről mindenki tudta, hogy vigyázni kell vele, mert szeszélyes és kiszámíthatatlan.

 Egy nap mégis a Vándor erdejében csapongott a Szélkirálylány. Hallott már a különös remetéről, s játékos kedve úgy tartotta, közelebbről megnézi magának, hátha megtáncoltathatja egy kicsit. A Vándort viszont senki nem figyelmeztette, hogy egy furcsa ciklon járja az erdőt, s pont őt keresi… A magányos erdőkerülő pedig egyszer csak azt érezte, hogy a késő őszben, amikor már a reggeli fagyok edzetté tették bőrét, egy láthatatlan meleg kéz simítja meg az arcát… Behunyta a szemét, télre készülő testében a Tavasz bizsergése zubogott fel - s bármennyire is tudta, hogy ennek nem így kellene lennie: nem bírt ellenállni. Átadta magát az ismeretlen erőnek, aminek a nevét nem ismerte, de csodálatos érzés volt. És mivel ilyen csodálatos volt, sejtette, hogy hamarosan vége szakad: így vagy úgy, de vége lesz. Csak hogy mégsem ez történt! A Szélkirálylány puha keze tovább cirógatta arcának finom bőrét, mígnem a Vándor kinyitotta sugárzó barna szemét, és meglátta: a Leány gyönyörű volt, szemei ránevettek, illata elbódította a férfit. Olyan erők játékszere lett észrevétlenül, amiket azelőtt nem ismert, s amelyeknek az összefoglaló neve az, hogy szerelem.

 A Szélleányt elvarázsolta a férfiból áradó erő és bölcsesség, nem számított ilyesmire, amikor elindult ide. A kedvéért olyan szelíd lett, mint soha azelőtt. A Vándor nem kért semmit a lánytól, neki elég volt, hogy nem bírt betelni a szépségével, illatával, mosolyával. Sokat beszélgettek, és a Vándornak tetszett, hogy a Királylány tele van vad erővel, amelyeket képes a kedvéért megszelídíteni, mint egy lovat, ami nyugodtan lépdel a gazdája mellett.

 De mint a vadlovak, a lágy szellők is képesek hirtelen tomboló viharrá változni! A szeszélyes Szélleány egyszer csak kitört önként magára vett korlátai közül és egy pillanat alatt felforgatott maga körül mindent! A Vándort nem bántotta, de hagyta, hogy az végig nézze a pusztítást, amit ő véghez vitt. Ezután újra megszelídült, úgy bújt a fekete köpönyeg alá, mint az oltalmat kereső gyermek. Halkan sírt, és nagyon védtelennek látszott. A magányos férfi pedig úgy érezte, túlságosan is szereti a Királylányt ahhoz, hogy ne bocsássa meg neki a viselkedését. Sőt, talán még jobban beleszeretett, hogy szerelmét ilyen elesettnek látta. Addig az egész erdő minden népét védelmezte, segítette - most ez az egy mégis a legfontosabb lett számára a világon.

 A fák szomorúan aludtak el akkor Ősszel, mert nem tehettek semmit, hogy ez egyszer ők mentsék meg barátjukat. A kis lágyszárúak, legalábbis akikben még pislákolt az élet, reszketve szorították össze szájukat, nehogy egy szóval is beleavatkozzanak a bölcs remete dolgába. S úgy haltak meg azon az őszön, hogy senki nem simogatta meg élettelen testüket. Senki nem búcsúzott el tőlük. Mert a Vándor szerelmes volt.

 Soha nem ismert lángolás járta át minden izmát és az ereit, melyben a vadlovak erejével dübörgött az élet! Azt hitte, ez a boldogság! Nem tudhatta, hogy addig volt csak igazán boldog, amíg nem ismerte a Szélleányt - és többé nem is lesz az soha.

 Minden nap megfürdött a Szélkirálylány meleg ölelésében, messzi helyekre kóboroltak együtt, mint két zarándok. Sokat beszélgettek, lenyűgöző volt számukra a másik szemével látni a világot! Reggeltől estig érezték egymást, s alkonyatkor a dombtetőn egy fa tövében összebújva csodálták a naplementét. Éjszaka pedig szenvedélyesen bújtak össze, amíg csak el nem jött a pirkadat.

 Semmi nem árnyékolta be szerelmüket, mert a Vándor próbálta elfogadni a Szélkirálylány szeszélyes természetét, és egyre gyakrabban ismétlődő dühkitöréseit. Saját maga számára is érthetetlen módon észveszejtőnek találta a lányt, akinek a vonzereje ellen képtelen lett volna küzdeni: talán, mert az egyetlen lény volt a világon, akinek nem volt rá szüksége.

 Az is előfordult, hogy egyszer csak eltűnt a szeszélyes leányzó, és amikor a férfi már majd' belepusztult a várakozásba, a hiányába, meg az aggodalomba, akkor előkerült: legeslegszebb mosolyával huncutul bújt a fekete köpeny magas nyaka alá, úgy felmelegítve a Vándort, hogy az elfelejtett minden kegyetlen percet, amit átélt a lányra várva.

 Azt hitte, hogy boldog így, mert nagyon fontossá vált számára lobbanékony kis szerelme. Egyedül arra volt képes, hogy észre vegye: nem bízhat a lányban, nem lehet egy nyugodt perce, hiszen bármikor meglepheti őt egy újabb kiszámíthatatlan fordulattal. Néha csak tisztes távolból merte megszólítani a hóbortos leányzót, mondandóját sokszor kezdte úgy: "Ne haragudj, hogy zavarlak…"

 Egész más lett, mint a találkozás előtt volt. Érezte ő is, hogy nincs ez így rendjén, mégsem tudott tenni ellene. Még soha életében nem érzett ilyet, még soha életében nem volt senki ennyire fontos a számára. Vagyis eddig mindenki egyformán fontos volt - most viszont csak az Egyetlen létezett.

 Így ment ez egy darabig. Aztán egy novemberi reggelen valami történt. A Szélleány többé nem bújt a Vándorhoz mosolyogva, nem ölelte át. Csak téblábolt idegesen - sosem bírta elviselni a feszült helyzeteket. Egyszer csak gondolt egyet, és nem tett mást, mint búcsúzóul utoljára szájon csókolta a Vándort: lehelete olyan hűvös volt, mint a jeges sarki szél. Megfagyasztotta a férfi ereiben forrongó vért. Megfagyasztott maga körül mindent, s amikor távolodóban még visszanézett, ennyit kiáltott: "Lehet, hogy visszajövök hozzád, de adj nekem időt! Össze vagyok zavarodva… Viszlát!"

 A Vándor nem hitte el, hogy ezúttal tényleg elment. Annyiszor játszadozott már az ő férfiúi érzéseivel, oly sokszor fordult elő e rövid idő alatt, hogy magára hagyta őt, de eddig még mindig visszatért! Várta a lányt minden nap, minden reggel bízott benne, hogy ma lesz a napja, mikor végre eljő.

 Gondolatban milliószor lejátszotta magában a viszontlátást követő első beszélgetést. Hol magához szorította kedvesét szavak nélkül, hol pedig dühös volt rá – persze csak képzeletben, hiszen magányos párbeszédek voltak ezek. Minden hajnal ébren találta, amint egyre gyötörte magát, egyre csak kínlódott egyetlen szerelme hirtelen és véglegesnek tűnő távozása miatt.

 Lassan belátta, hogy a Szélleány bárhol is jár a világban, nem gondol ővele, boldogan kacag más mulatságok közepette, és ő az eszébe sem jut. Tudta már, de képtelen volt elfogadni. Folyton belé mart a fájdalom, hogy üvölteni tudott volna: „Miért???” De választ sosem kaphatott a kérdésére. Annál nehezebb volt pontot tenni a történtek végére, hiszen úgy érezte, joga lett volna tudni az igazságot. Valójában azonban talán nem létezett más igazság, minthogy a Szélleány őrült természete alapvetően kizárt bárminemű állandóságot, mindenfajta kötődést – nem a Vándor hibája volt, hogy így történt.

 November utolsó napjai olyan kemény fagyot hoztak, ami végül megérintette a Vándort is.  Az ő szíve ekkor fagyott meg örökre. Már képes volt elengedni a gyönyörű emlékeket, ám léptei valahogy gyorsabbak lettek… mintha még mindig szüntelenül keresné Őt, mintha valaha is utolérhetné…

 Irtózatosan kemény volt számára az a Tél, mégsem az arca vagy az ujjai fáztak: mikor már azt hitte, meggyógyult, kegyetlen háborúkat élt át a lelkében ismét. Újra és újra maga előtt látta a Szélleány alakját, ha behunyta a szemét, újra együtt voltak képzeletben azokon a fantasztikus helyeken, ahol együtt jártak. Amik attól voltak fantasztikusak, hogy ők ketten ott nagyon szerették egymást. Rettentően fájt mindezt elengedni, pedig sok száz esztendő óta úton volt már, sok veszteséget, halált és elmúlást látott. Megtanulta, hogy ez az Élet rendje, és el tudta fogadni. Most mégis szenvedett, ahogy még soha.

 Még inkább fokozta gyötrelmeit a felismerés, hogy cserbenhagyta barátait, akik rá voltak bízva! És legtöbbjüktől már hiába kér bocsánatot, mert örökre elmúltak… Úgy múltak el, hogy ő nem volt ott. Nem is gondolt rájuk, mert gondolatai - csak úgy, mint saját maga is - egész máshol jártak…

 Nagy sokára végre eljött a Tavasz. Az Északi Szél lánya soha többé nem tért vissza hozzá.

 Felébredtek azonban régi barátai, a Fák, s új növénykék bújtak ki a felengedett földből. Az állatok új kölyköknek adtak életet, akiknek éhes vinnyogásától, hangos csipogásától megtelt élettel az erdő.

…És a Vándor, aki immár magányosabb remete volt, mint valaha, kezdte újra úgy érezni, hogy bármi történjék is, bármilyen fájdalmas a cserbenhagyottság, az élet megy tovább - s az élet varázslattal van teli! Mikor erre a gondolatra jutott, elmosolyodott – szép volt megint (csak az árok lett egy kicsit mélyebb feketén ívelt szemöldökei között...)

 Immár újra az a végtelen nyugalom áradt belőle, mint régen, s ahogy barátaira nézett, a tekintetében ismét ott lángolt a szeretet tüze. Éppen csak akkor érzett valami különös bizsergést a tarkója tájékán, s szorult össze egy pillanatra a gyomra, amikor a következő hűvös őszben váratlan langyos fuvallat járta körbe az erdőt… De már tudta, hogy ez nem Ő. Talán csak egy távolról küldött, nosztalgikus gondolata a Szélkirálylánynak, nem más. S ha ő lenne is? Ezt a megfagyasztott szívet többé már nem olvaszthatja fel senki, amíg világ a világ. Az pedig, aki ezt tette vele, örökre elvesztette becsületét a Vándor szemében.

 …Az erdő élőlényei nem kérdeztek semmit. Nem kíváncsiskodtak, hogy mi történt, amíg ők aludtak. Nem néztek rá szemrehányóan, amiért cserbenhagyta őket. Azok az állatok, akik nem aludtak téli álmot, és nem költöztek el - a kerecsensólyom, a holló, a kövirigó, a gímszarvas és a muflon - mind azt suttogták az ébredezők fülébe, hogy: "…Elment! A Szélleány elment…!"

 Így hát nem is kellett kérdezni semmit. Együtt éreztek megsebzett barátjukkal, bár nem igen tudták elképzelni, min mehetett keresztül. Velük ilyesmi sosem fordult elő. Ők mindig csak a dolgukat teszik, ahogy a Törvény diktálja. Ők így boldogok.

  Most is csak egy-egy szeretetteljes pillantást vagy fejbólintást küldtek a Vándor felé, nyugtázták, hogy hazatért hozzájuk, aztán visszafordultak megszokott tevékenységeikhez.

 …Eddig tartott az Ő története. Mindössze néhány hetet lopott el magának, amikor a saját élete csak róla szólt (no meg a Szélleányról). De az a néhány hét majdnem a Rend felbomlásához vezetett.

 Aztán a Vándor folytatta megszokott útját az erdő fái, a mezők virágai között.

Mindez már olyan régen történt… Sehol sem marad sokáig. Mindig máshol akad dolga. És ő csak megy, megy tovább az útján, az Erdő népének szolgálatában.

  A Szélkirálylány ebben az időben már sokat tudott a világról, hiszen amerre csak fújdogált, mindenünnen magába szívta az ismereteket. Borzongás fogta el arra a gondolatra, mennyi szépség és csoda létezik a Földön, ám ez csak magasabbra korbácsolta a tudás iránti vágyát – ilyenkor, mint az örvény, körbe-körbe kezdett süvíteni, végül nyílegyenesen felfelé iramodott, egyre magasabbra az ég felé! Majd gondolt egyet, és ismét a magyar hegyek felé vette az irányt.

 Kissé elfáradt a szenvedélyes száguldástól, így amikor ezerkilencszázötvennyolcban megérkezett Selmeczre, az akadémia sárgásfehér falának dőlve fodrozódott, szuszogott csendesen.

Ekkor ért el hozzá egy mélyen zengő hang, amint lelkesen buzdítja hallgatóságát:

„Telepítsünk magvetéssel lucfenyőt!”

 Majer Antal, az Erdészeti Tudományos Intézet munkatársa hangjában némi pátosszal folytatta előadását. A Szélkirálylány feszült érdeklődéssel hallgatta - megbújt a kályha kéményig vezető sötétjében:

…A lucfenyő kultusz már három ízben vált jellemzőjévé hazánk erdőművelésének.

Az első, több mint egy évszázados kultúra óriás tanúfái a bakonyi Szarvaskút, Pálihálás, a bükk-hegységi Jávorkút erdeiben ejtik bámulatba a szemlélőket.

Igen, Jávorkút! Az én Bükk-fennsíkom legszebb területe – dobbant meg a Szélkirálylány szíve a kéménycsőben.

…A második periódus az első világháborút közvetlenül megelőző évekre, tehát mintegy negyven-hatvan évvel ezelőttre esik.

A harmadik, a legújabb lucfenyőtelepítési áramlat, mintegy tizenöt évvel ezelőtt kezdődött és tart még napjainkban is. Az elegyítések helyének megválasztását és helyes végrehajtását ma már bőséges tapasztalatok, korszerű biológiai és növényföldrajzi ismeretek biztosítják. Az állásban már-már romlásnak kitett, jelenleg is az erdőgazdaságok rendelkezésére álló magkészletek megmentése, valamint a telepítések önköltségcsökkentése érdekében időszerűnek tartom, hogy erdeinkben a lucfenyőmagvetés lehetőségeivel foglalkozzunk.

A lucfenyő az európai montán (magashegységi) flóraelemek közé tartozik. Páradús, hűvös, rövid tenyészidőt adó termőhelyet kíván s nem tűri a szárazságot, a meleget. Ennek megfelelően a környező Kárpátok övezetében is általában a magasabb hegyvidékek bükkös régiója felett a fenyőerdők övét alkotja. Azonban a Kárpátok területén is feltűnt a lucfenyő és bükk között előálló régiócsere-jelenség. A magashegységnek főleg a déli, melegebb oldalán gyakran a bükk tetőzi a lucfenyő-régiót. A hegyvidéki-havasalji klímajellegek inkább a zordabb völgyekben érvényesülnek. Ide húzódik le s torlódik össze a hideg, nehezebb levegő, csökkentebbek a fényviszonyok, tovább marad a hó, szivárgás folytán kedvezőbb a talaj vízgazdálkodása, párásabb a levegő. A lucfenyőhöz viszonyítva a bükk melegebb klímához

ragaszkodik, s a hegyoldalakon és gerinceken jut inkább előtérbe. Megfordul tehát a növények sorrendje: fent magasabban lesznek az alacsonyabb vidékre jellemzőek, lent pedig a felsőbb régiók alhavasi növényei helyezkednek el. Nyugati határszélünk mai hegyvidékén is a hűvösebb völgyekben találjuk a lucfenyő őshonos előfordulását.

 A Szélleány nem ismert minden kifejezést, amit a Tanár úr használt, de azt értette, milyen növényföldrajzi viszonyok alkalmasak a lucfenyő telepítésére. Elmélázva mosolygott azon, hogy ezek a buzgó emberek, akiknek csupán egy pillanat az életük, milyen elgondolásokat kergetnek, minden idegszálukkal az eszmét szolgálják.

 Mikor figyelme visszatért a mélyen zengő hanghoz, az már a lucfenyvesek jellemző társulásait mutatta be:

…A lucfenyő-öv esős klímajában a podzolos erdőtalajok jellemzőek.

A talajbaktériumok helyett a fenyők gyökérzetét behálózó gombák fonalai veszik át a talaj mikroorganizmusainak szerepét - segítve a fát a tápanyagszegény, savanyú talajban.

 Legárnyattűrőbb, legalkalmazkodóbb növényünk, a madársóska alkothat csak a lucfenyvesek alatt aljnövényzetet. Gyér kíséretében az ősi növényzet mai képviselői: mohák, a korpafű-félék a jellemzőek.

 Tapasztalataink alapján a nyugatabbi határszél megyéinek és a Magyar Középhegység nyugati szubkárpáti, hidegebb jellegű északkeleti s nagyobb tömegű erdővel borított bükk-övének völgyeiben, madársóskás vagy perjeszittyós bükk erdőtípusokban kell keressük a lucfenyő optimális tenyészeti viszonyait leginkább megközelítő termőhelyet és a természetszerűséghez legközelebb álló magvetéssel való telepítés lehetőségeit is.

- Magvetéssel? De hát hol találhatnánk magvetéses telepítésre alkalmas helyet olyan tájban, ami a lúctól idegen? – szakította félbe az előadót egy kérdező.

- A mohapárnák között egy-két magashegységi-alhavasi növény jelzi a hűvösebb régiót. Ilyenek a korpafűfélék, a kis és gyöngyvirágos körtike, magashegységi páfrányok, perjeszittyók.

A felsorolt növények bükkösökben részben savanyú, alomnélküli talajt, részben hűvös párás mikroklímát jeleznek s így a lucfenyő magvetés helyének megválasztásánál is csalhatatlan útmutatók.

Nem lehet célravezető az almos bükkösöknek lucfenyő-maggal való alávetése. A lucfenyő apró magjának gyenge gyököcskéje nem képes áttörni úgyszólván egy bükk alomlevelet sem, s főleg nem a bükkösök vastag alomtakaróját. Ha mégis talajhoz jut a csíranövényke, az évről-évre megismétlődő bükk levélhullás alommal takarja be és kipállasztja az apró csemetécskét.

Ezért keressük ki hatvan-nyolcvan éves bükkösöknek, a hajlatokban gyakran elgyertyánosodott állományoknak a fentiekben jellemzett mohás, gyér, magashegyvidéki növényzetű foltjait. E mohás foltok kicsinyek, alig egy-két szoba nagyságúak s így biztosítva látszik az is, hogy néhány szál gyorsan növő lucfenyő képezze majd a lombgyűrűben a fenyőelegyet.

 …Még a legmagasabb hegyvidékeinken sem a csúcsok erodált, szélnek, szárazságnak kitett ormán kell keressük a lucfenyő optimális telepítési helyeit, hanem a gerincről leágazó hajlatok madársóskás bükkösei felelnek meg erre. Csak a legmagasabb tetők északi, kilúgozott, agyagos talajú oldalán található perjeszittyós, néha már áfonyával jellemezhető bükkös, s ez közelítheti meg növénytársulási viszonyaiban is a lucfenyő termőhelyét.

Nem sok reménnyel kecsegtet még hegyvidékünkön sem az olyan tájakon alkalmazott lucfenyőtelepítés, ahol a bükköv is korlátolt, kicsi az erdőgyűrű, nem érvényesülhet az erdő párájának szerepe, s hiányzanak a magashegyvidéki növényfajok és típusképzők, mint a madársóska- és a perjeszittyófélék.

A hallgatóság tátott szájjal hallgatta a Tanárúr eszmefuttatását, amin a Szélkirálylány jót derült magában.

- …A lucfenyő magvetésének alkalmazását másodsorban a rontott erdők alátelepítésénél látom indokoltnak. A gondolatot az alábbi tapasztalat adja.

A bakonyi Iharkút löszön kialakult gyengén podzolos rozsdabarna erdőtalaján hajdan bükksásos bükkösök állottak. Az erdőt letarolták, talaját feltörték, de félreeső terület lévén, mezőgazdasági kezelése nehézkes volt s ezért nagyjából ötven évvel ezelőtt kocsányos tölggyel, a nyiladék szegélyeken lucfenyővel telepítették be. A Bakony e hűvös fennsíkján a tölgy-telepítés ma a rontott erdő képét mutatja, a nyiladék szegélyének félig szabadon nőtt, bőven termő lucfenyőinek maghullása következtében pedig a környék tölgyesei alatt egykorú, ma körülbelül húsz éves, néhol kefesűrű lucfenyő fiatalos keletkezett.

A hallgatóság elismerően bólogatott.

- A meginduló öngyérüléssel az alom annyira felbomlott, hogy foltonként csupasz talajt lepett el a moha. Erre az öngyérülési időszakra esett egy bő lucfenyő toboztermés, a kihulló mag e gyér almos, mohás talajon csírázhatott, s mire a jelenlegi dús aljnövényzet, főleg az eredeti bükksás elszaporodott, a lucfenyőcsemete már annyira megerősödött, hogy ma nagyjából egy méter magas szintet képez a tölgy alatt.

Az alom elvékonyodását a közeli pusztákról be-be lopózó állatok járkálása is elősegítette. A gyertyán-hárs állomány csupasz talajára hullott lucfenyőmag csírázhatott és e fák védelmében fejlődhetett. Az egyes bükkfák körzetében a gyökérkonkurencia folytán elpusztult a csemete.

A mintegy öt éve felszabadított részen ma már egy méteres kefesűrű lucfenyő fiatalos csodálható.

- Kileshetünk tehát a rontott fiatalos vagy középkorú állomány fejlődésében egy alomvékonyodási stádiumot, amikor a lucfenyőmag alászórás sikerrel járhat, a második szintként alkalmazott lucfenyő pedig még a megbontott állomány esetén is élvezi annak hűvösebb, párásabb erdőklímáját. Erről van szó, Tanár úr? – vette közbe a korábbi kérdező, akin látszott, hogy felismeri a Majer Antal elképzelésében rejlő lehetőségeket. A szakember folytatta:

…Ismételten hangsúlyozni kívánom, hogy bükkerdeink termelékenységének emelése csak a lombállomány természetszerű megmaradásával oldható meg. Elegyítésre azonban alkalmas a lucfenyő, ha nagyobb klímaigényének kielégítésére a termőhelyet alaposan megválogatjuk. A kedvezőbb termőhely a magashegyvidéki lucfenyőt területünkön gyorsan-növővé, nagy fatömeget adóvá teszi. Igaz, hogy bizonyos műszaki tulajdonságok szempontjából fájának felhasználása korlátoltabb (széles, és egyenlőtlen évgyűrű, sudarlósság, ami a kedvezőtlen mértékű elvékonyodást jelenti, vagy akár a göcsösség), de nem rontja le használhatóságát annyira, hogy fáját ne iparifának értékesíthessük.

Majer Antal új gondolatot hordozó előadása a végéhez ért:

- A magvetéses telepítés helyének kiválasztása tehát a termőhely, az erdei növénytársulás, az erdő életének beható ismeretét kívánja meg. Szakmunka a javából!

 Lezáró mondatra nem maradt ideje, mert a hallgatóság elárasztotta kérdéseivel, mindent tudni akartak, hogy saját erdészeti illetőségükön sikerrel alkalmazhassák a hallottakat.

 A Szélkirálylány már nem figyelt rájuk. Eszébe jutott, hogy megnézi, milyen állapotban vannak vajon a száz évvel ezelőtt ültetett fák odahaza a Bükk-fennsík szívében. Hiányzott neki egyetlen barátja, a kis kövirigó éneke.

 Nem Berengár volt a bükkök között a legnagyobb. De magas rangban állt, a maga kilencven évével és harminc méteres magasságával.

 Ám a Király még nála is hatalmasabb volt! Őt soha nem láthattam - noha a fák rendkívüli lények - a helyváltoztatás nem tartozik az erősségeink közé… Csak hírből hallottunk róla, hogy a mi erdőnkben (azaz a bükkök erdejében, ahová mi arcátlanul betolakodtunk) él egy fenséges, gyönyörű fa, akinek a derekát öt ember éri csak körül, és legfelső levele olyan magasról néz le alattvalóira, amilyen magasról senki másé! Azt mondják majdnem negyven méterre nyúlik az ég felé.

 A bükkök királya természetesen sok nyarat megélt már, azt mondják, ez a százhuszonkettedik tavasz, ami elmúlt fölötte.

Rendkívüli teremtmény hírében állt! A királyságot ugyan apjától örökölte, és rangidős mivolta okán is járt neki, mégis dicső tettei emelték ki őt minden bükkök mindmegannyi királya közül.

 Kik tartoztak az ő országába? Erre könnyű felelet adni – nekünk sem volt nehéz megérteni a bükkerdő élővilágát.

 Lágyszárú növényei közül a legfontosabbak: a szagos müge, a madársóska, a bükksás, az egyvirágú gyöngyperje, a fehér perjeszittyó, és podagrafű nemzettségei. Ők azok, akik főleg tavasszal nagy zsivaj közepette segítik, támogatják a bükkök államapparátusát. Ezek a növénykék az ő hadseregük, ha úgy tetszik. Ha gyűlésre kerül sor, ők mindent megszavaznak.

 Az idős bükkös lombkoronaszintje csaknem teljesen zárt, a ráeső fénynek (lombos állapotban) mindössze kis részét engedi át, ezért a tavasz elmúltával igen gyakori, hogy nudum állapot alakul ki az erdőtalajon. Ez azt jelenti, hogy egy fia lágyszárú nem sok, annyival sem találkozol a talajt pásztázva! Gyakran vastag avarréteg képződik alant, s a mohaszint gyakorlatilag hiányzik. A bükkösökben általában egyeduralkodó a bükk, melynek az emberek a Fagus sylvatica tudományos nevet adták.

 A Király leghűségesebb szolgái a Keltikék nemzettségéből kerültek ki. Ezek az alacsony termetű, lágyszárú növénykék tavasszal virágoznak, családfájukat a mákfélékig vezeti vissza a történetírás. Emiatt aztán magasan is hordják a sarkantyúikat.

Egyébként nagyon szolid lények, tavasszal, még lombfakadás előtt hoznak virágot, s mire kizöldül az erdő, már vissza is húzódnak.

 Bizonyos szempontból a mi államszerveződésünk sem sokban különbözik tőlük.

A lucfenyők magassága vetekedhet a bükkökével, és szintén nem szívesen adunk otthont az alacsonyabb kasztba tartozó lágyszárúaknak. Ne érts félre, nem mintha lenéznénk őket, vagy hasonlók. Amíg a bükkök csak azokat a lágyszárúakat tűrik meg maguk alatt, akik behódoltak nekik, hajlandóak a végletekig alkalmazkodni hozzájuk, addig mi egészen más szempontok miatt kerüljük a lágyszárúak társaságát.

 A dolog úgy áll, hogy a törzsfejlődés során jócskán megelőzzük a zárvatermőket, amilyenek a bükkök is. Őseinket, a páfrányokat az idő folyamatosan kihívás elé állította. Egy parányi gömböcskére volt szükségük ahhoz, hogy fiaik legyenek, ennek neve spóra. Ám létfontosságú volt számukra egy éltető elem, ami nélkül meddők maradtak: ez pedig a víz volt! Enélkül nem tudtak szaporodni. Spóráikból ugyan előtelepek fejlődtek, s azokon a női és férfi ivarszerveik, csakhogy vízre volt szükségük ahhoz, hogy sejtjeik találkozzanak, majd összeolvadjanak. Víz nélkül nem jöhettek volna létre a harasztok ősi nemzettségének újabb és újabb genereációi.

 Igen ám, de a víz mindig is drága kincsnek számított! Némi átmenet után, amit a páfrányfenyők vékony szegmense jelentett, kialakultak hát a nyitvatermők. Ennek a hatalmas törzsnek volnánk mi a fiai. És hogy mivel tudunk többet a páfrányoknál? Hogy túlnőve rajtuk létrehoztunk egy csodálatos szervet! Ez volt… a virág!

 Virág elsőként bennünk, nyitvatermőkben alakult ki. (Nevünk is innen ered, hogy női ivarú virágainkban a termőlevelek nem forrtak össze zárt termővé, mint a későbbi fák virágában vagy lágyszárúakéban.) Ezzel sikerült tehát kiküszöbölnünk a víztől való függést.

 A mi magkezdeményeink így hát szabadon fejlődnek, nem pedig zárt magházban. A többiek úgy gondolják, fejlettebbek nálunk, mert ők képesek létrehozni valamit, amit mi sajnos nem tudunk. A fiatalok mindig azt hiszik, okosabbak, jobbak minálunk, öregeknél…Akár a törzsfejlődés évmillióin át nézem, akár a növények felnövekvő generációit figyelem. De tény, hogy nem nekünk, hanem nekik sikerült létrehozni az új csodát: ez pedig a termés. A bükkök is emiatt olyan fennhéjázóak! Mivel termés csak zárt magházból alakul ki, ezért nekünk, fenyőknek nincsen termésünk. Női ivarú virágzatunk termőlevelei a tobozpikkelyek, amelyek tövében helyezkednek el a magkezdemények.

Általában ketten vannak, és olyan vékony hártya fejlődött rajtuk, mintha szárnyuk lenne! Hát nem bámulatos? Így aztán, ha eljön az ideje, a szél a vállára ülteti őket, és együtt repülnek messze-messze!

 Ne haragudj, elkalandoztam. Arról kezdtem beszélni, hogy mi miért nem élünk együtt lágyszárúakkal.

 Nyilván hallottál már róla, hogy tűleveleink vannak, amelyek nagy arányban tartalmaznak egy különleges anyagot, a gyantát. A tűlevél egyik nagy előnye, hogy szárazságtűrővé tesz bennünket. Ha télen megfagy a talaj, akkor elég küzdelmes belőle vizet szívni. Esélytelen. A vizet párologtatás révén veszítjük el, tehát a fagyos időszakban célravezető vagy megszabadulni a levelektől, ahogy mondjuk a lombhullató fák teszik, vagy a leveleken csökkenteni a párolgást. A tűlevél térfogatához képest kis felülete és viaszos védelme is ezt a célt szolgálja. Földünk igen csak szegény tápanyagban, mert a lehullott tűlevél a gyantatartalom miatt nehezen bomlik le. Ez már csak azért is baj, mert így mi is nehezen szívjuk fel a vízben oldott ásványi anyagokat. Be kell vallani, az alkalmazkodásnak ára volt: le kellett mondanunk a cserfes kis lágyszárúak társaságáról. Hát igen.

 Egyébként nem csak emiatt van az, hogy nem szívesen költöznek a közelünkbe. Ha jobban megnézed, a mi alsó ágaink is elszáradtak, "felkopaszodtunk". Ha egy erdő lombkorona-szintje jól záródik, nem jut fény az alsóbb szintekre. És ezek a kis jószágok nem élnek meg fény nélkül. Ahogy más sem, a növények országában.

 De nehogy azt gondold, hogy magányosak vagyunk! Nem ám!

A fenyők nem rendelkeznek hajszálgyökerekkel, így a víz és a benne oldott tápanyagok felvételéhez bizony segítségre van szükségünk. Nem tökéletes a rendszer, belátom.

 Szegényes, savanyú talajunkban láthatatlan apró lények élnek velünk szimbiózisban. Fonalas gombák hatolnak a gyökereinkbe, kedvük szerint módosítják azok belső szerkezetét. Kívülről pedig olyan gondosan veszik körül földalatti szervünket, mintha valódi hajszálgyökereink lennének. Így segítenek bennünket, hogy kiterjedt fonalaik révén távolabbról is tápanyaghoz juthassunk. S mivel fizetünk hűséges szolgálataikért? Nekik nem kell a fotoszintézis bonyolult mechanizmusával fáradniuk – kiváltképp, mivel nincsen zöld színanyaguk. A mi szöveteinkből hozzájutnak mindenhez, amire szükségük van. Igen-igen, jól megértjük egymást!

 Ám ahogy látod, ez az erdőszeglet koránt sem tökéletes. Most nem arra gondolok, hogy nekünk lucoknak valójában itt sem kellene lennünk. Nézz csak szét! Mit látsz?

 Arcodat meleg napsugár cirógatja, ami azért lehetséges, mert lombkoronánk egyenletes záródása vagy száz éve megbomlott. Ekkor kezdett megromlani egészségünk, majd egyre több olyan esemény sújtott le ránk, ami napról napra közelebb hozta a halálunk óráját.

Ekkor vette kezdetét a Nagy Háború, ami még most is tart, még ha te nem is érzékeled.

 A fénnyel viszont népes számban költöztek alánk a legkülönfélébb lágyszárúak, akik nem bíztak a fölényeskedő bükkökben, s inkább nálunk kerestek menedéket.

Így ha körül tekintesz, megismerkedhetsz hűséges népemmel:

a Perjeszittyók, Madársóskák nemzettsége, a Szagos müge, a Sárga árvacsalán, az Erdei pajzsika, az Erdei nenyúljhozzám, a Gímpáfrány, néhányan a Keltikék közül is átálltak hozzánk; a Pirosló hunyor, a Téltemető, a Szellőrózsa, a Madárberkenye, s rokona, a Lisztes berkenye, a Veselkék, és a különleges Szártalan bábakalács gazdagítják táborunkat.

 Elmesélem neked a történet folytatását, most, hogy megismerkedtél velük. Ők segítettek bennünket száz éve tartó göröngyös utunkon, és segítenek most is. Még hogyha büszke törzsünket napról napra közelebb is szólítja magához az anyaföld…

…A magok valahogy megérzik a Tavaszt, úgy ám! Március elején jött el az én időm, s a testvéreimé: akkor ébredtünk mély álmunkból.

Újra éreztem az erdész kérges tenyerének melegét, s ahogy kiemelt a zsákocskámból, ahol addig pihentem, valami furcsa történt. Olyan fehér volt körös-körül minden, az eddigi sötétség után kissé bántónak éreztem. Mégis lágy volt és simogató: ma már tudom, hogy ekkor mosolygott rám először a Nap, az áldott, fényes Nap!

 Az Erdész, miután kivett a zsákból, egészen közel emelt az arcához, orrán át mély lélegzetet vett. Az én illatomat szívta be, s a friss fenyőillat betöltötte a szívét. Aztán belesuttogott zárt tenyerébe, egészen halkan, hogy csak én halljam:

- Jó utat, kis magonc! Hosszú életet kívánok neked! – így búcsúzott.

Aztán gondosan belehelyezett egy kis gödörbe, amit előzőleg valaki már kiásott a földben. Betemetett a földanya illatú paplannal, betakargatott, miközben arra gondoltam, hogy milyen jó itt! Egyáltalán nem féltem, mert éppen elegendő levegőhöz jutottam, s a nedvesség, amely kis fészkemben rejtőzött alig észrevehetően, lassan beáramlott apró testembe.

 Ettől aztán felbolydult bennem minden! Bőrömet egyre jobban feszítette valami belülről, zsongott, bizsergett idebent az élet! Óráról órára erősebb lettem, és izgalommal vártam, vajon vékony héjam meddig bírja magába zárva tartani duzzadó lelkemet? Felemelő érzés volt – erre gondolhatott az Erdész, amikor jó utat kívánt! Olyan úton járok, ahol azelőtt még soha: ami itt zajlik bennem, érzem, megállíthatatlan! Dolgozik az apró gépezet, de még hogy dolgozik!

 Aztán egyszer csak megtörtént! Biztos voltam benne, hogy valami lesz, nem hízhatok felelőtlenül a végtelenségig, ha ruhám nem akarózik velem hízni többé… Felrepedt a maghéj, s én megláttam, mit rejtett a barna köpeny. Különben ne aggódjon senki, egyáltalán nem fájt! Sőt, szinte már vártam, hogy kiszabaduljon az a bődületes energia, ami apró testemet mostanáig feszítette.

 Csodálattal figyeltem saját átváltozásomat, ahogy pici barna magból igazi növény leszek!

Miután ruhám felrepedt, végre nagyot nyújtózhattam. Meglepetten tapasztaltam, hogy van mivel nyújtóznom: csepp lábamat kinyújtva egészen nagynak éreztem magam! És kezdtem rájönni, hogy az eddigi tehetetlen fekvés helyett mostantól képes vagyok megkapaszkodni az engem körülölelő világban! Nem szabad elkapkodni a dolgot – nem is tudnám -, de percről percre megbizonyosodhatom róla, hogy így van: biztonságban vagyok.

 Az erdő világa bonyolult, igen összetett gépezet.

Olyan természetes vagy telepített élőhely, amelynek jellegét fák sűrű csoportja határozza meg. Az erdőben szövevényes életközösségek, ökoszisztémák alakulhatnak ki. Mi vagyunk a Föld talán legkomplexebb életközösségei, amelyben egyaránt megtalálni a talajban élő mikroorganizmusokat, a földfelszínen élő mohákat, gombákat, lágy- és fás szárú növényeket. Az erdő állatvilága többnyire rendkívül gazdag, hosszú táplálékláncok kötik össze a benne élő fajokat.

 Mi telepített fenyves voltunk, tűlevelűek. Lucok és vörösfenyők elegyes erdeje. Sorsunk már akkor megpecsételődött, amikor elültettek bennünket. Hatalmas területen ölték meg miattunk a bükköket, akik azóta az ellenségeink. Pedig amúgy békés nép lennének, azt mondják, akik messzebbről jöttek és találkoztak más bükkökkel. De ezek a mieink, ezekben ősi düh forr. És ha belegondolunk, teljesen érthető. Mi vagyunk a betolakodók, miattunk irtották ki a ma élők nagyszüleit, szüleit, testvéreit… Mindenkit azon a területen. 

 Az Az ezernyolcszáztizenötös ültetés után, tavasszal, szépen elkezdtünk cseperedni. Engem Fremontnak kezdtek hívni a többiek, ami azt jelenti: szabad, nemes pártfogó. Hiszen hamar megmutatkozott ösztönös igazságérzetem, mindig a gyengébbek védelmére keltem. Egyszerűen így kellett tennem. Ezért kaptam a Fremont nevet.

 Ártatlan gyermekek voltunk, boldog mosollyal emelkedtünk ki a földből. Akkor szívtunk először friss, talaj fölötti levegőt, akkor néztünk körül első ízben. És a fény, meg a szél akkor simították először végig az arcunkat. Nevettünk egymásra, szívünket a gyermekélet őszinte öröme töltötte el.

 …Azoknak volt a legrosszabb, akik a széleken álltak. Ők szembesültek legelőször a szörnyű igazsággal: nincs jogunk itt lenni, mások élete árán vidámkodhatunk itt! A mi életünk az ő halálukba került!

 Ennek aztán hamar híre ment a csemetekertben. A szélen állók kétségbeesetten fordultak a mellettük állókhoz, őket kérdezték, azok pedig szintén a mellettük állóktól próbáltak információhoz jutni. Középen az egész kétségbeesés összeért. Amikor a középen állók egymáshoz fordulva ugyanazt kérdezték, hogy vajon igaz lehet-e, hogy valakiket megöltek itt azért, hogy mi élhessünk? Akkor szép lassan kezdtek megérteni mindent. Illetve nem. Ez így nem teljesen igaz.

 Hiszen a fák nem beszélnek gyorsan, és nem is gondolkodnak gyorsan. Legalábbis, amíg fiatalok. Addig időbe telik, mire elmondanak valamit, aztán még több időbe, míg megértik a hallottak jelentését. Amikor pedig az történik, mint akkor, mikor híre ment köztünk, hogy betolakodók vagyunk, akkor hosszú időbe tellett, míg összeraktuk magunkban az igaz történetet.

 Addig pedig néma csendben ácsorogtunk, elgondolkodva, megszégyenülten. Hiszen a létünk alapjait kérdőjelezték meg valakik, akiket aznap láttunk először, mikor kibújtunk a földből. Épp hogy csak megszülettünk, boldogok voltunk, ártatlanul örültünk az életnek, a fénynek, a szélnek… Aztán tessék! Máris ledorongolnak és bűnösnek kiáltanak ki bennünket.

 Amíg azon gondolkodtunk, igaz lehet-e a vád, addig senki nem szólalt meg, teljesen magunkba fordultunk. A madarak és az erdő összes állata érezte a feszültséget, mert ők is némán, óvatosan végezték a dolguk, nehogy egy hangos szó, egy sértő nesz kirobbantson valamit… Valamit, amiről nem tudták, mi lehet, de érezték, hogy jobb lenne elkerülni.

 A fölényes, keserű-haragos bükkök is csak álltak és kivárták, amíg megértjük szavaik jelentését, jelentőségét. Arcukon tisztán tükröződött minden érzésük: a fájdalom, a sértettség, a megaláztatásban is felülemelkedő felsőbbség.

…Olyan csönd ült az erdőre, hogy a benne élők számára már kezdett félelmetes lenni. Eltartott a tavasz végéig. Az állatok és az egyébként mindig hangoskodó alacsonyabb osztályokba tartozó növényzet már alig bírták elviselni. De nem szóltak, tudták, hogy most nem lehet. Várni kell. Közben egyre azt remélték, hogy valahogyan megtörik ez a nyomasztó hallgatás, amíg a fenyők gondolkodnak.

 És akkor eljött Ő. A testvéreim és én aznap láttuk először. Érkezése kizökkentett bennünket a gondolkodásból. Rácsodálkoztunk, mert bár hasonlított arra a fajra, amit már többször láttunk errefelé, mióta kinőttünk a földből, valahogy éreztük, hogy Ő valami más…

 Béke lengte körül és szeretet! Mosolyogva köszöntött bennünket, megsimogatta vékony, kócos, élénkzöld levelünket – s mi mindannyian megborzongtunk.

 Ekkor egy magas bükkfa, aki az egyik szélén állt a mi területünknek, hozzám viszonylag közel, alázatos hangon így szólt Hozzá:

- Köszöntünk újra magunk között! Szívünk hálával telik meg, hogy vigyázó tekinteted reánk veted! – s Ő egy alig látható, de méltóságteljes főhajtással viszonozta a hatalmas bükkfa üdvözletét. – Tiszteletreméltó Vándor, te emlékszel, hogy nem is oly régen kik álltak ezen a területen! A vén Balabán; mindannyiunk között a legmagasabb, és kövér Baracs, s ezek testvérei, fiai… a Király fiai! És nézd, most mit találsz a helyükön! Ezeket – bólintott felénk undorodva – ezeket a csúf kis jószágokat! Megcsúfolása ez az erdőnek! Ahogy kibújtak a földből, megmondtuk nekik, hogy kicsodák, tudniuk kell, hogy testvéreink vére hullt arra a talajra, amelyen örvendenek a saját életüknek… - ekkor Ő intett a kezével, hogy elég a szóból! Körülnézett, majd lassan így szólt:

- Fájdalmatok mély, sebetek sajog. A fiatal magoncok pedig nem értik, miért haragszotok rájuk. – majd felénk fordult és folytatta:

- Növekedjetek csak, erősödjetek! Az ember művelte ezt, nem a ti hibátok. Adjatok értelmet a hajdani bükkök halálának azzal, hogy megerősödtök. Hozzatok szépséget ebbe a letarolt tájba, engedjétek a madarakat ágaitok közé. Legyetek méltó utódai a kivégzett óriásoknak! – majd ismét a bükkökhöz szólt: - Békéljetek meg, testvérem, Berengár! Tanítsátok ezeket a gyermekeket! Mindannyiótok egyetlen esélye az összefogás! – megsimogatta a magas szálfákat, s azoknak arca megenyhült az érintésre.

Mire feleszméltünk, már nem volt velünk, csak a félelem maradt.

"Tehát igaz." – érték be gondolataink az időt. Porig sújtva a felismeréstől, bocsánatkérőn pillogtunk fel a magas, tiszteletet parancsoló fákra. Ám azok csak addig voltak alázatosak, amíg Ő ott volt. Nem ürült ki a méreg az ereikből, a farész haragot szállít a szervetlen anyagokkal és a vízzel együtt minden kis levelükhöz, s azok is mérgezett cukrokat adnak a háncsnak, amelyekből a fák felépítik önmagukat.

Nem bocsátanak meg.

 A mai naptól hadban állunk egymással: a bükkök ősi királysága és mi, az apró, szinte újszülött fenyőmagoncok.

 Az én erdészemhez hasonlatos emberi lények gyakran jöttek felénk. Megfigyelhettük őket, milyen különbségek vannak öregek és fiatalok – hozzánk képest szánnivalóan hamar elszáradnak, már ne vedd sértésnek ifjú hölgy -, illetve termős és porzós egyedeik között.

 Már a nyolc-tíz éves suhángok is járták az erdőt. Kezdték megismerni és megtanulni az erdei munkát. Apjukkal vagy bátyjukkal mentek ki, akik fokozatosan megtanították őket fűrészelni, gallyazni és fát közelíteni. Gyakran már a tizenegy-tizenkét éves csemeték is egész télen kint voltak az erdőben. Olykor elengedték őket az iskolából, hogy segítsenek az erdei munkában. A tizenöt-tizenhat éves fiú már önálló tagja volt a munkacsapatnak, a döntőpárnak. Először a fejszefogásokat tanulta meg, mert az elég veszélyes. Kipróbálta, melyik oldalról tud ügyesebben alávágni a fán, tehát hogy jobbos vagy balos lesz-e. Ezt követte a fűrészelés begyakorlása egyre erősebb tempóban. Majd a kézifűrész élesítését tanulta meg. Cimborájával is össze kellett szoknia, mert ő csak az ellenkező oldalról, vele összehangoltan vághatta az irányítórést a kidöntendő fa törzsén.
 A tizenkét-tizenhárom éves lányok és a menyecskék is dolgoztak az erdőn. Kora tavasszal az erdő alját tisztították, és az új erdőnek valót vetették. A csemetekertekben szénporral ágyaztak meg a makknak. Árkot ástak, amibe beleszórták a makkot, majd ráhúzták a földet. Egy évig gondozták a csemetéket. Az így felnevelt fácskákat kora tavasszal kiültették az erdőtelepítésbe. A kapás gödröt ásott, társa belehelyezte a csemetét, és addig tartotta, amíg a kapás be nem temette a gödröt. Nyáron a csemeték gondozása (kapálása, ritkítása) volt a dolguk. Ősszel tölgy- és bükkmakkot szedtek. A kötényükben gyűjtötték, majd kosárba, zsákba rakták. Este behordták az erdészetbe, ahol súlyra vették át a makkot. Januárban-februárban ugyanígy szedték össze a fenyőtobozokat. (...)

A kósza Szélleány minden évben messze csatangolt a szülőföldjének választott magyar hegyektől. De annál nagyobb örömet hozott a számára az ismerős táj illata, és a magasból jól látható élet bizsergése, amikor visszatért.

 Kíváncsisága az iskola felé vezette, s a nyitott ablakon át olyan csendben lengett be az előadóba, hogy a függönyök szinte meg se rezdültek. A világért sem zavarta volta meg az erdészeti tanintézet nagytiszteletű tanárát, akinek előadására, annak minden szavára, mely ezernyolcszázkilencvenhét tavaszán hangzott el, később is pontosan emlékezett:

- A famagvaknak tömérdek ellensége van. Az egerek és mada­rak nagy mennyiséget felemésztenek. Mennél tovább van a mag a föld alatt, annál több pusztul el belőle. A külföldi famagvakkal megtörténhetik továbbá az, hogy a mi éghajlatunk alatt legalább is későn állanak be azok a kivánt hőmérsékleti viszonyok, melyek mellett azok kicsiráznak. Az erdőtenyésztőknek tehát, ha külföldi fanemek csemetéinek termelésével foglalkoznak s ez irányban csak némi sikert akarnak is elérni, okvetlenül tisztában kell lenniök a felől, hogy mily eszközök és eljárások által lehet a famag­vaknak csírázását előmozdítani. Lássuk mindenekelőtt: micsoda körülmények idézik elő általában véve a magvak csírázását?

A magnak csírázásához mindenekelőtt meleg és nedvesség kívántatik. Ha magot akarunk csiráztatni, fődolog az, hogy vízfelvételre ingereljük, minthogy semmiféle mag addig nem csírázhat, míg kellő mennyiségű vizet, súlyához viszonyítva 30-100%-ot, fel nem vett s így a vízfelvétel mintegy alapját képezi a magvak csírázásának. Hogy a magvak a szükséges vizet magukba felve­gyék, arra bizonyos hőfok szükséges, mely a magvakat nedvesség jelenlétében életműködésük megkezdésére indítja.

Az a hőmérséklet, mely mellett a magvak csírázása lehetséges, kisebb és nagyobb határok között mozoghat. A legkisebb hőmérsékletet, mely mellett a csirázás lehetséges, hőmérsékleti minimumnak, a legnagyobb hőmérsékletet pedig, mely a csírázást még megengedi, hőmérsékleti maximumnak nevezzük. Ezek között van a csírázásra nézve a hőmérsékleti optimum.

A vízen és melegségen kívül szükséges még a magvak csírá­zásához a levegő élenye* is. Mihelyt a csíra megindul, mindjárt kezdődik a növénynél a lélegzés folyamata is, amihez okvetlenül élenyre van szükség. (* éleny: oxigén)

A csírázás folyamatának két szaka van. Az első szak alatt, amit első csírázásnak is mondunk az embryo a magburkon belül növekedik, azt kidegeszti és kitölti; a második szak alatt, amit utócsirázásnak mondanak, az embryo már áthaladt a magburkon, de azért vele összefüggésben marad. Hogy a csírázás menete egy hasonlat által világosabbá tétessék, mondhatjuk, hogy az elő-csírázás megegyezik a madártojás költésével, az utócsirázás pedig a madárfiók kikelésével. Az előcsírázás igényli a hosszabb időt s a famagvak mesterséges csiráztatásának éppen az a célja, hogy az előcsírázás lehetőleg megrövidíttetvén, a famag mielőbb az utócsirázás szakába kerüljön s a csiralevelek, mint a kezdet­leges fának előhírnökei napfényre kerüljenek.

A lucfenyő magjának eltartása és a vetés előtt való bánás­mód eléggé ismeretes, azért fölösleges azzal foglalkozni s csupán a rokon famagvak kezeléséről fogok szólani. Ezek a famagvak mindannyian sokkal nehezebben kelnek, mint a lucfenyő magja, kivált a Douglas fenyő magjával történik meg az, hogy vetése után gyakran egy esztendő múlva kel ki. Ezeket a magvakat tehát vetés előtt okvetlenül csiráztatni kell.

Az előadás után a szeszélyes Szélleánynak újból kedve támadt más, ismeretlen tájakra utazni, s nem is tért vissza sokáig. Akkor fordult ismét Sopron környéke felé, amikor hírét vette, hogy a hajdani tanintézet a hivalkodó akadémia névre keresztelkedett, de ami ennél is fontosabb, hogy magas szinten kezdtek foglalkozni ott az erdők tudományával is! Több se kellett a Szélleánynak, hamarjában fújtatva érkezett Sopronba.

Így pont akkor érkezett, amikor a Selmeci Akadémia hallgatói látogatást tettek a Jávorkúti erdőkben, és tanulmányaikhoz alaposan megvizsgáltak bennünket. Kiderítették, hogy sokan, akik velem egyidősek voltak, már betegség jeleit mutatják, így őértük később visszajöttek, kivágták büszke törzsüket, és elszállították őket valahová. Sosem tértek vissza. De néha, amikor a következő télen a közeli faluban élő emberek kicsiny házait melegítő tűz füstje felénk szállt, a levegőt fenyőgyanta illata töltötte be. Olyankor bizony elfacsarodott a szívünk…

  A Szélleány számára az idő ismeretlen fogalom volt; tágranyílt szemekkel figyelte, ahogy emberi léptékben mérve néhány évtized múlva tizenhét különböző nyelvet beszélő nép egy tollvonással átrajzolta az emberek által oly fontosnak tartott határokat. Kíváncsi volt, igazából hol rejtőznek e nélkülözhetetlen rajzolatok, melyeket ő bárhol keresett, nem talált meg soha. Kacagott is a buta kis hangyákon, hogy képzeletbeli vonalak miatt annyi csete-patét képesek csapni. De mérhetetlenül bosszantotta, emiatt bezárult a selmeci iskola kapuja, ő pedig kívül rekedt rajta. A tanintézet kénytelen volt beszüntetni működését Selmecbányán, és Sopronba költözött. A Szélkirálylány egy kis időre hazatért a Bükk-fennsíkra. Nem messze tőlünk éppen egy gazdag úr kezdett építkezésbe. Azt mondják, felismerte e táj szépségeit, és saját vadászkastélyán munkálkodik. A Szélkirálylány makacsul beköltözött a félig kész épületbe, épp elég borsot törve az építészek orra alá. Csak akkor volt hajlandó távozni és végre békén hagyni őket, mikor kiderítette, hogy az ország miniszterelnöke, gróf Bethlen István vadászháza épül a tisztavizű Jávor-forrás mellett.

Köszönöm, hogy nem sürgeted, hanem türelmesen megvárod, míg megtaláljuk a megfelelő szavakat rá, hogy elmeséljük hosszú életünk kalandos történetét.

 …Nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött. Talán vagy kétszáz éve, de a pontos évszámot nem tudom.

 Volt egy ember. Egy erdésznek nevezett illető. Őt láttam meg elsőnek, vagy rá emlékszem egyedül azok közül, akikkel akkoriban találkoztam. Abban az időben, születésem idején, még derűsen gondoltam rá: Erdész… Ez az egy, jólesően melengető fogalom jelentette számomra a valahova tartozás élményét, hiszen akkor úgy gondoltam, hogy én Hozzá tartozom.

 Akkor kezdett lüktetni bennem az Élet, vagy akkor kezdtem rácsodálkozni legelőször az engem körülvevő világra, amikor az Erdész a kezébe vett. Kérges volt a tenyerén a bőr, de én éreztem a melegét. Éreztem a belőle áradó szeretetet, ahogyan vigyázva a markába zárt… Hát persze, hiszen akkor még csak egy aprócska mag voltam. Egy jókedvű, "újszülött" magocska, aki még nem találkozott semmi rosszal ebben a kalandban, amit Életnek neveznek. Fogalmam sem volt róla, milyen hosszú út kezdetén állok! Fogalmam sem volt róla, mennyire szerencsés vagyok, hogy rám az Erdész vigyázott!

 Különben tényleg végeláthatatlan út előtt álltam. Nem csak azért, mert apró fenyőmagként hosszú életet remélhettem, hanem azért is, mert nem maradtunk sokáig ott, ahol először rácsodálkoztam a világra. Ahol megszülettem. Életem első napjainak történéseiről csak azért tudok, mert az Erdész, amikor olyan oltalmazóan ujjai közé zárt, beszélt hozzám.

 Egy kis időre kinyitotta kérges, nagy tenyerét, ami akkor a világot jelentette nekem, rám mosolygott, és azt mondta:

- Kicsi mag… egyszer büszke fenyőóriás leszel, talán a legnagyobb a testvéreid közül! De nem itt, a Kárpátokban. Vagyis nem itt a magas hegyekben, hanem olyan tájakon, amit te még nem ismersz. Elutazunk, kicsi Mag! Haza jössz velem. Világot látsz, bizony ám! Hazamegyünk, Magyarországra, ott foglak elültetni. De nem csak téged, ne félj! Nem leszel egyedül! Őszintén remélem, hogy jól fogod érezni magad, otthonoddá válik az a föld. Mert a gazdaságnak nagy reményei vannak veled kapcsolatban!

 Amikor megkérdeztem, milyen reményei vannak velem a gazdaságnak? Meg micsoda is az a gazdaság? Nem kaptam feleletet. Nem azért, mert más fajhoz tartozott - ember volt, ugye, én meg fenyő -, és ezért nem értett volna. Jól értett ő engem. (Tulajdonképpen rajta kívül csak a Vándor érti a szavam, bár az ő emberi mivoltával kapcsolatban még ma is vannak kétségeim… Szóval csak ő, és most te… hárman halljátok, hallottátok a hangom - az elmúlt kétszáz év alatt… Hogy lehet ez? Hogy lehet az, hogy az erdő minden lakója beszél, jól értjük egymást, az ember viszont úgy tesz, mintha süket lenne!? Az egészen biztos, hogy nem az, hanem csak úgy csinál, hiszen ahogy látjuk, vannak közöttük olyanok, akikkel lehet beszélni. Mint amilyen te is vagy. Meg az a gondoskodó hajdanvolt erdész.) Bár ha jobban belegondolok, mi sosem beszélgettünk. Ez az egy alkalom volt, amikor kettesben maradtunk, s beszélt nekem az utazásról, meg a gazdaság terveiről.

 Csakhogy, amikor ezekről kérdeztem, elkomorodott. Gondolkozott egy darabig, nem tudta, mit feleljen. Végül úgy döntött, hogy nem mond semmit. Válasz helyett elmosolyodott, ám ez már nem olyan mosoly volt, mint néhány perccel azelőtt. Láttam a szemében, hogy bántja valami.

- Majd meglátjuk… - suttogta, inkább magának, mint nekem, majd újra bezárta a tenyerét. Visszatett a testvéreim közé, egy jól szellőző vászonzsákocskába, ahol a következő néhány napot sötétben töltöttem, nélküle. A többi maggal nem tudtam beszélgetni, mert ők még nem ébredtek fel, még az igazak álmát aludták, boldog tudatlanságban. Persze, hiszen őket nem választotta ki az Erdész! Csak hozzám beszélt! Az én Erdészem, s én az ő kis magja! Meg a gazdaság nagy tervei! Bármi is legyen az - gondoltam -, izgalmasan hangzik!

 Útra keltünk hát, bár én az egészből mit sem vettem észre. Ez volna a nagy világlátás? Hogy érzem a változást, érzem a zötykölődést, zakatolást, néha a huzatot is, de látni mégsem látok semmit… Lám, mivel jár az, ha az ember a tudatára ébred? Máris elégedetlen vagyok, és gondjaim vannak! Mivel gondolkodni bőven volt időm, hamar rájöttem, hogy az öntudatom, amit az Erdésztől kaptam, nagy teher. Nem merném azt mondani, hogy jó vagy rossz, de teher. Mert különlegesebb lettem általa, mint a társaim, akik még mindig alusznak, viszont felébredt bennem valami, amit nehéz fékeznem. A világ megismerésére szomjazó vágy! Vágy… lehet-e egy fenyőnek vágya? Mit remélhet valaki, aki másoktól függ, önmagában tehetetlen… aki most még pillanatnyilag mobilis, azonban hamarosan elültetik, gyökeret ereszt, nem mozdulhat soha többé… S így váltja valóra a gazdaság reményeit…vagy a vágyait?

 Mivel ezen a ponton mindig megrekedtem, s nem volt beszélgetőtársam, aki segíthetett volna tovább gördülni a gondolatmenetben, úgy döntöttem, hogy a gondolkodás képessége által rám ruházott hatalmamnál fogva… egyelőre nem gondolkodom többet, hanem pihenek. Pihenek és megvárom, mi fog történni. Befelé figyelek, hogy saját vágyaimat el tudjam engedni, s méltó legyek a Szolgálatra.

 Elaludtam. De csak egy kicsi időre.

 Borzongató, hideg szellő járta be a Bükk-fennsík vidékét. Messziről érkezett, mondogatták az öregek. S különös mesék éledtek újjá ajkukon: egy szeszélyes királylányról, akinek a jeges Északi szél az atyja. Nem is igen merték hangosan emlegetni, nehogy hirtelen vadul tomboló viharrá kerekedjen, midőn felháborodik.

 A Szélkirálylány igen kíváncsi természet hírében állt. Éppen azért nem volt maradása sehol, mert amint bekukkantott valahová, máris egész más titkok kezdték érdekelni. S ha valahonnan bosszúsan távozott, pusztulás és fagyott táj maradt utána.

 Abban az időben kíváncsisága csillapíthatatlan volt, és éppen Európa középső részén időzött. A zord hegyek között érezte legjobban magát, s hogy megbékéljen, látogatást tett a Selmeci-hegység környékén is.

 Ott lézengett akkor is, amikor ezerhétszázharmincötben megnyitotta kapuit a bányatisztképző tanintézet, amelynek feladatául a bányászati–kohászati szakképzést tűzték ki. A Habsburg Birodalom területén ez lett az első állami alapítású tanintézet. A Szélleány mit sem értett a dologhoz, mégis érdekelni kezdte őt az iskola. A tanintézet közelében megregulázta magát, és tisztelettudóan lecsendesítette süvítő fütyülését.

 Évtizedekkel később járt arra ismét. Néma fuvallatként hallgatózott, és érezte, hogy egészen különleges időben érkezett: akkor, amikor a selmecbányai bányászati akadémián 1770-ben elkezdték az erdészeti ismeretek oktatását. Időről időre ellátogatott Selmecre, és nyomon követte a változásokat. Ott volt, mikor ezernyolcszázhétben erdészeti tanintézet alakult, s igen tetszett neki, midőn jelentősen fejlődött a földmérés, az erdőbecslés tudománya.

 Egy idegen égtájról származó vad jelenségtől, mint a Szélkirálylány, igazán meglepő ez a nagyfokú érdeklődés egy forrongó birodalomban csendesen zajló tudományos munka iránt. Valójában mindennemű tudományos munka iránt különösnek hat egy egyszerű légáramlat érdeklődése, de hát nem lehet kirekeszteni valakit az iskolából, csak azért, mert nincs kézzel fogható lényege. Egyébként is a szelek már csak ilyenek: mindenhová beférkőznek, becsusszannak, ahová csak kedvük tartja. A Szélkirálylány pedig tudásra vágyott.

 Eztán gyakrabban megfordult itt, szeretett volna többet hallani "munkatársairól", az erdőkről. Valójában furcsa viszony fűzte őt ezekhez a teremtményekhez: hidegen hagyta őt minden, amit az ember alkotott, noha csodálta egyre fejlődő tudományukat. Mégis hidegvérrel leigázott bármilyen ember alkotta építményt, találmányt, ha lobbanékony kedve úgy tartotta.

 Azonban az erdőkkel teljesen más volt a helyzet. Azokat nem az ember alkotta, legalábbis a kezdet kezdetén. Igaz, akkor még ő is bakfis volt. Ahogy telt-múlt az idő, és az emberi faj ennyire elszaporodott, úgy tűntek el a természetes, ősi erdők, életközösségek. A mostaniak csaknem mind az ember keze által lettek teremtve. Ezért is lelte kedvét benne, hogy időről időre megtépázza őket. Sosem árulta volna el senkinek, de a lelke legmélyén mégis arra vágyott, hogy ezek a bámulatos lények, ezek a korokon átívelő, túlélő hősök maguk közül valónak tekintsék. Egyszerre akart a barátjuk lenni, miközben minden rezdülésével azon dolgozott, hogy csodálják őt, hogy féljenek tőle… érezni akarta, hogy hatalmasabb náluk. Azt hitte, ettől valaki lehet. Azt hitte, ez a szeretet.

 Az erdészeti akadémián növekvő érdeklődéssel hallgatta a professzorok egyre érdekesebb előadásait.

Például megtanulta néven nevezni az erdők lakóit, megismerte életfolyamataik mikéntjét. Izgalmat talált a faipari tanszéken hallott rémtörténetekben, miszerint azokat a délceg törzsű, termetes fákat módszeresen felaprítják, és különböző módokon felhasználják csonka testük darabjait.

 Az erdőgazdasági politikából nem sokat értett, valamiért mégis megragadta figyelmét, mikor a diósgyőri uradalomban az erdőgazdálkodás egészét érintő részletes utasításokban szabályozták az erdőmester, az alerdész és a vadász feladatait.

Ennyire emlékezett az üzemterv bevezető részéből: „az erdőgazda feladata... az örökölt fákkal a legjobban gazdálkodni és a jövő nemzedék számára tökéletes, zárt állományokat hagyni. Az újhutai pagony II. vágássorozatának helyei alkalmasak a vörös- és lucfenyőfa tenyésztésére... a koronauradalomnak érdekében áll, hogy... szükségletét a saját erdőségeiből fedezze. Ezen vágássorozatban a jövőben tiszta fenyőállomány nevelendő.”

 …Annyi felé csavargott a világban, oly sok szépséget látott már - miért éppen ehhez a forrongó kis országhoz tért vissza mindig a szeszélyes leány? Miért itt pihente ki magát hosszú utazásai végén?

Azért, mert atyja, az Északi Szél azt súgta neki, hogy ezen a helyen kelt életre, a Magyar Középhegység gyönyörű fennsíkján született. Különös figyelemmel szemlélte hát a tájat, a területén szorgoskodó ember-bogarakat, és a növényeket, akiket szeretett volna testvéreinek érezni.

 Az Akadémia változatos időket élt meg. Az 1848–49-es forradalom kitörése után a magyar és a többi nemzetiségű hallgatók közötti viszony megromlott (ekkor a háromszáz hallgatónak a fele volt magyarországi illetőségű, a többi osztrák, illetve cseh, lengyel, olasz és más nemzetiségű volt). Az épületre magyar zászlót tűztek, a Szélkirálylány gyakorta játszadozott a vidám színű lobogóval.

 Szeptemberben az akadémiai professzorok magyar alkotmányos esküt tettek. A tanítás októberben megkezdődött ugyan száztizenhat hallgató részére, de a zavaros felvidéki állapotok miatt az oktatás is meglehetősen hektikus állapotokat mutatott. A hallgatók részt vettek a hadi műveletekben is, emiatt december tizenhetedikén hivatalosan is beszüntették az oktatást.

 Ezt követően, 1849 elején, Selmecbányát elfoglalták a császári csapatok, és február elején újraindították az akadémiai munkát. Sajnos, a katonai vezetés megbízhatatlannak tartván az immár csupán hatvannégy fős hallgatóságot, ismét bezáratta az intézményt. A Szélkirálylány csalódottan távozott nyugodtabb videkékre. Egyetlen igaz barátja, egy kis kék kövirigó búcsúzott tőle zengő dalával, melyet a Szélleány visszatértéig a szívében őrzött.

 Áprilisban felszabadult a selmeci terület, de az oktatás ekkor sem indulhatott újra, mert mindössze hét hallgató maradt Selmecbányán. Ők viszont – Bruimann Vilmos tanársegéd vezetésével – részt vettek a nemesfémkészlet biztonságos helyre való szállításában: az orosz csapatok gyűrűjén át juttatták el a körmöci pénzverde teljes készletét Pestre.

 A Bányászati és Erdészeti Akadémia az ezernyolcszázhatvanhetes kiegyezés utáni politikai, társadalmi helyzetben nehezen maradt talpon, azt azonban meg kell állapítani, hogy a történelem rendkívül fontos hatással volt rá. Az intézményben fokozatosan bevezették a magyar oktatási nyelvet, az előterjesztett reformtervezetet pedig 1872. augusztus 15-én írta alá Ferenc József. Új tanszékek jöttek létre, így összesen tizenkét bányász és kohász tanszék, valamint három erdész tanszék alkotta az intézményt.

 A Szélleány távollétében ilyen változások történtek, amelyekről ő csak később értesült.

 Egy férfi és egy nő sétált arra. Kezük szorosan összekulcsolódott, látszott rajtuk, hogy szeretik egymást. Gyűrű nem csillant meg a reggeli halvány napfényben az ujjukon: nem jelezte semmi, hogy életüket örökre egymásnak ajándékozták volna. Talán nem akarták béklyóba verni szabadságuk szárnyaló madarát. Nem tudom. De az biztos, hogy őszintén szerették egymást. Csendben lépkedtek, ha szóltak is, csendesen szóltak: tisztelték az erdőt. Azzal a ritka képességgel voltak megáldva, hogy rá tudtak csodálkozni a körülöttük élővilágra. Csodáltak bennünket.

 Ahogyan az erdei ösvényen lépdeltek, tágranyílt szemekkel próbálták felfogni a körülöttük levő szépséget. A reggeliző mókusokat, a daloló madarakat, és a magasba nyúló, égig érő fákat.

 Aki erre jár, többnyire ismeri a történetünket. Kétszáz éve telepített ősvenyves, amit száz éve nem művelnek. És a bükk-erdő lassan visszahódítja birodalmát…

 …De ők itt nem csak néztek, hanem láttak is. Sőt, a fiatal nő meghallotta jajszavunkat! Ezt mondta a kedvesének:

- Olyan itt, mintha temetőben járnánk…

- Bizony olyan… Azt mondtad, szereted a temetőket.

- Az egészen más… Ez valahogy itt nagyon szomorú…

- Minden fának ez a sorsa: egyszer véget ér az élete. Csak ez most egy kicsit sok halál egyszerre…

Útjukat egy hatalmas, vastag törzsű kidőlt fa zárta le, ahogy keresztben feküdt az ösvényen. A nő ügyesen átmászott rajta, de félúton megállt a mozdulat. Ahogy lábát átvetette a faóriás törzsén, úgy döntött, ülve marad rajta egy kicsit. Akkor látta meg először… Annak ágai, melyek egykor magasan, méltóságteljesen nyújtóztak oldalra, hogy a bennük menedéket kereső állatok fészkeit őrizzék, mint megannyi erős kar - most a földön fekve inkább a fa bordáinak látszottak. Mégis úgy döntött, hogy lemászik. Ahogy másik lábát is átemelve földet ért, látta, hogy az oldalt fekvő ágak is a halált hirdetik.

- Mintha egy elefánttemetőben járnék… Nézd, itt vannak a bordái…

A férfi egyetértően bólintott. Ahogy a nő lába még kereste a biztos talajt, rá kellett lépnie a hatalmas lucfenyő földön fekvő ágaira. Másnak csak egy természetes mászóka lett volna. Ő viszont:

- Ne haragudjon, hogy ráléptem Önre - így kért bocsánatot a földön holtan fekvő fától.

- Nem tudom, mióta fekhet itt, de nem is tűnik olyan kiszáradtnak - mondta a férfi, ahogy óvatosan vizsgálta a luc ágainak rugalmasságát, erejét.

 Aztán tovább sétáltak. Némán csodálták a harminc-harmincöt méter magas fenyőket - azokat, akik közülünk még tartották magukat. Rajtunk is csupán a legfelső testtájainkon látszott még az élet, ott volt még tűlevél néhány ágon. De azalatt szárazan tárta ki karjait minden fenyő. Egymás felé nyújtottuk ujjainkat, hogy még utoljára megérinthessük egymást. Csak egy gyors simogatás, egy rövid búcsú. Ölelésre már úgysem lesz időnk. Valakitől ma is búcsúznunk kell.

- Emlékszel, hogy tegnap azt mondtam, ezeknek a fáknak a történetét meg kellene írni? Én nem lehetek az, mert csak egy zseni képes rá, hogy kétszáz éve itt álló fákról izgalmas történetet írjon…

- Igen, igen. Bár Tolkien már írt valami ilyesmit…

- Figyelj, ezek a lucok beszélnek! Azért kellett idejönnünk most, mert nekünk akarták elmondani, hogy mi történt velük! Mert csak mi hallhattuk meg. Mindenki tud róluk, de senki nem hallja a szavukat! Én igen… Itt visszhangzik belül, nem tudom másként elmondani, hogy értsd. Én megírom a történetüket, és bár tehetség nélkül nehéz lesz, majd az ő szavuk segíteni fog…

  A férfi imádta kedvese gyermeki lelkét, soha nem találkozott még hozzá hasonló napsugárral. Ő ugyan nem hallotta a fák hangját, de az ő szívéhez is elért az a mélységes szomorúság, ami ebből az erdőből áradt.

Néhány lépés múlva újra egy kidőlt óriás állta útjukat. A férfi ekkor érezte át a történet erejét:

- Nézd, ez a fenyő azért fekszik itt, hogy jelezze az őslucos határát. Nézd csak meg: ha átlépnénk, már a bükk-erdőben járnánk. Eddig tart a fenyves, ebben a vonalban még vegyesen állnak, mindkét faj magának akarja a területet. De ez a hatalmas lucfenyő itt a határvonal. Mögötte véget ér a fenyők uralma, mert a bükk vissza akarja szerezni, ami az övé. És sikerül is neki. Ez meg itt marad örök figyelmeztetésként…

- …De miért hagyták abba az erdőgazdálkodást? Nagy elánnal idetelepítették őket, aztán hagyják, hogy meghaljanak? Végig nézik, hogy megoldódik a helyzet magától néhány száz év alatt?

- Igen. Ettől olyan szomorú ez a hely. Hogy a csata már eldőlt.

A fiatal nőt mélyen érintette a lucfenyők tömeges halála, nem tudott örülni a bükkös győzelmének - ami pedig természetadta joga volt: ebben a magasságban, hatszáznyolcvanöt méterrel a tengerszint felett mi más követelhetett volna magának területet?

 Még csendesebben indultak visszafelé. Amikor reggeli sétájuk errefelé hozta őket, szívükben még lángot gyújtott a felkelő nap halvány fénye, ami olyan jól esett az áprilisi hűvös napon. Várakozással teltek el, ahogy az ösvényen haladva az élővilágot kémlelték, lesték a madarakat, próbálták felismerni a régen tanult növényfajokat. Mindvégig boldogok voltak, hogy szeretik egymást, és most itt lehetnek együtt. De a visszafelé vezető úton valami már nem olyan volt, mint néhány perce. Elmerültek gondolataikban, és talán egy kicsit gyászoltak. Még jobban tisztelték az Erdőt és a Természet erejét.

 A fiatal nő úgy döntött, megpróbálja. Emléket állít egy életközösség születésének, rövid életének, az életért vívott harcának és a világ elé tárja, végül hogyan haltunk meg…

Néhány évtized múlva úgysem marad belőlünk más. Csupán emlékek leszünk. Mi, a jávorkúti ös-lucfenyők.

 Amikor a fiatal nő néhány hónap múlva visszatért az Elfelejtett erdőbe, a tiszta és friss nyári levegő kiszellőztette elméjéből a mindennapok gondjait. Nem akart semmi másra gondolni, csak üres fejjel és tiszta szívvel az erdőre figyelni.

 Amikor kiválasztotta a megfelelő helyet a hallgatáshoz, leült egy régen kidőlt barátom törzsére. Valakinek a teste volt az, a nem is olyan távoli múltban - ő tudta ezt, és a legnagyobb tisztelettel helyezkedett el rajta. Úgy érezte, a kidőlt fa nem tiltakozik.

 Tekintetével végigpásztázott a tájon, hogy milyen is az ebből a nézőpontból. A törzs, ahol ült, a sétálóúttól távolabb helyezkedett el, befelé az erdő mélye felé. Talán nem is volt tudatában, de apró keze szelíden simogatta a halott testet.

Csak ekkor vette észre, hogy tíz fenyőóriás gyűrűje veszi körül. Szigorúan álltunk őrt mellette, komoran néztünk le rá, ám ő mégsem érezte úgy, hogy tartania kellene tőlünk. Látszódott a szemében.

Barátsággal, szeretettel fordult felénk, és egészen biztos lehetett benne, hogy a barátaim, a testvéreim és én - vonakodva bár, de - hálásak vagyunk neki.

 A reggeli nap sugarai az erdő fáin keresztül megcirógatták az arcát.

Az Elfelejtett erdőben azonban nem csak lucok éltek ugye, sőt, társaim itt inkább csak haltak. Mi mindannyian, akik még ellenálltunk az időnek, az időjárásnak és a támadásoknak, egy bükkerdő közepén magasodtunk. Pontosan ezen a helyen.

 A legtöbb kiránduló megcsodálja e tájat, mégsem veszik észre, hogy egy csatatér közepén bámészkodnak! A fák viszont másképp érzékelik az időt, nálunk minden sokkal lassabban történik, mint az emberek rohanó világában. Ezen a harcmezőn most is éppen haldokolnak valakik.

 Valakik, akik rekedtes, mély és szomorú hangon most mesélni kezdtek a lánynak.