…A magok valahogy megérzik a Tavaszt, úgy ám! Március elején jött el az én időm, s a testvéreimé: akkor ébredtünk mély álmunkból.

Újra éreztem az erdész kérges tenyerének melegét, s ahogy kiemelt a zsákocskámból, ahol addig pihentem, valami furcsa történt. Olyan fehér volt körös-körül minden, az eddigi sötétség után kissé bántónak éreztem. Mégis lágy volt és simogató: ma már tudom, hogy ekkor mosolygott rám először a Nap, az áldott, fényes Nap!

 Az Erdész, miután kivett a zsákból, egészen közel emelt az arcához, orrán át mély lélegzetet vett. Az én illatomat szívta be, s a friss fenyőillat betöltötte a szívét. Aztán belesuttogott zárt tenyerébe, egészen halkan, hogy csak én halljam:

- Jó utat, kis magonc! Hosszú életet kívánok neked! – így búcsúzott.

Aztán gondosan belehelyezett egy kis gödörbe, amit előzőleg valaki már kiásott a földben. Betemetett a földanya illatú paplannal, betakargatott, miközben arra gondoltam, hogy milyen jó itt! Egyáltalán nem féltem, mert éppen elegendő levegőhöz jutottam, s a nedvesség, amely kis fészkemben rejtőzött alig észrevehetően, lassan beáramlott apró testembe.

 Ettől aztán felbolydult bennem minden! Bőrömet egyre jobban feszítette valami belülről, zsongott, bizsergett idebent az élet! Óráról órára erősebb lettem, és izgalommal vártam, vajon vékony héjam meddig bírja magába zárva tartani duzzadó lelkemet? Felemelő érzés volt – erre gondolhatott az Erdész, amikor jó utat kívánt! Olyan úton járok, ahol azelőtt még soha: ami itt zajlik bennem, érzem, megállíthatatlan! Dolgozik az apró gépezet, de még hogy dolgozik!

 Aztán egyszer csak megtörtént! Biztos voltam benne, hogy valami lesz, nem hízhatok felelőtlenül a végtelenségig, ha ruhám nem akarózik velem hízni többé… Felrepedt a maghéj, s én megláttam, mit rejtett a barna köpeny. Különben ne aggódjon senki, egyáltalán nem fájt! Sőt, szinte már vártam, hogy kiszabaduljon az a bődületes energia, ami apró testemet mostanáig feszítette.

 Csodálattal figyeltem saját átváltozásomat, ahogy pici barna magból igazi növény leszek!

Miután ruhám felrepedt, végre nagyot nyújtózhattam. Meglepetten tapasztaltam, hogy van mivel nyújtóznom: csepp lábamat kinyújtva egészen nagynak éreztem magam! És kezdtem rájönni, hogy az eddigi tehetetlen fekvés helyett mostantól képes vagyok megkapaszkodni az engem körülölelő világban! Nem szabad elkapkodni a dolgot – nem is tudnám -, de percről percre megbizonyosodhatom róla, hogy így van: biztonságban vagyok.

 Az erdő világa bonyolult, igen összetett gépezet.

Olyan természetes vagy telepített élőhely, amelynek jellegét fák sűrű csoportja határozza meg. Az erdőben szövevényes életközösségek, ökoszisztémák alakulhatnak ki. Mi vagyunk a Föld talán legkomplexebb életközösségei, amelyben egyaránt megtalálni a talajban élő mikroorganizmusokat, a földfelszínen élő mohákat, gombákat, lágy- és fás szárú növényeket. Az erdő állatvilága többnyire rendkívül gazdag, hosszú táplálékláncok kötik össze a benne élő fajokat.

 Mi telepített fenyves voltunk, tűlevelűek. Lucok és vörösfenyők elegyes erdeje. Sorsunk már akkor megpecsételődött, amikor elültettek bennünket. Hatalmas területen ölték meg miattunk a bükköket, akik azóta az ellenségeink. Pedig amúgy békés nép lennének, azt mondják, akik messzebbről jöttek és találkoztak más bükkökkel. De ezek a mieink, ezekben ősi düh forr. És ha belegondolunk, teljesen érthető. Mi vagyunk a betolakodók, miattunk irtották ki a ma élők nagyszüleit, szüleit, testvéreit… Mindenkit azon a területen. 

 Az Az ezernyolcszáztizenötös ültetés után, tavasszal, szépen elkezdtünk cseperedni. Engem Fremontnak kezdtek hívni a többiek, ami azt jelenti: szabad, nemes pártfogó. Hiszen hamar megmutatkozott ösztönös igazságérzetem, mindig a gyengébbek védelmére keltem. Egyszerűen így kellett tennem. Ezért kaptam a Fremont nevet.

 Ártatlan gyermekek voltunk, boldog mosollyal emelkedtünk ki a földből. Akkor szívtunk először friss, talaj fölötti levegőt, akkor néztünk körül első ízben. És a fény, meg a szél akkor simították először végig az arcunkat. Nevettünk egymásra, szívünket a gyermekélet őszinte öröme töltötte el.

 …Azoknak volt a legrosszabb, akik a széleken álltak. Ők szembesültek legelőször a szörnyű igazsággal: nincs jogunk itt lenni, mások élete árán vidámkodhatunk itt! A mi életünk az ő halálukba került!

 Ennek aztán hamar híre ment a csemetekertben. A szélen állók kétségbeesetten fordultak a mellettük állókhoz, őket kérdezték, azok pedig szintén a mellettük állóktól próbáltak információhoz jutni. Középen az egész kétségbeesés összeért. Amikor a középen állók egymáshoz fordulva ugyanazt kérdezték, hogy vajon igaz lehet-e, hogy valakiket megöltek itt azért, hogy mi élhessünk? Akkor szép lassan kezdtek megérteni mindent. Illetve nem. Ez így nem teljesen igaz.

 Hiszen a fák nem beszélnek gyorsan, és nem is gondolkodnak gyorsan. Legalábbis, amíg fiatalok. Addig időbe telik, mire elmondanak valamit, aztán még több időbe, míg megértik a hallottak jelentését. Amikor pedig az történik, mint akkor, mikor híre ment köztünk, hogy betolakodók vagyunk, akkor hosszú időbe tellett, míg összeraktuk magunkban az igaz történetet.

 Addig pedig néma csendben ácsorogtunk, elgondolkodva, megszégyenülten. Hiszen a létünk alapjait kérdőjelezték meg valakik, akiket aznap láttunk először, mikor kibújtunk a földből. Épp hogy csak megszülettünk, boldogok voltunk, ártatlanul örültünk az életnek, a fénynek, a szélnek… Aztán tessék! Máris ledorongolnak és bűnösnek kiáltanak ki bennünket.

 Amíg azon gondolkodtunk, igaz lehet-e a vád, addig senki nem szólalt meg, teljesen magunkba fordultunk. A madarak és az erdő összes állata érezte a feszültséget, mert ők is némán, óvatosan végezték a dolguk, nehogy egy hangos szó, egy sértő nesz kirobbantson valamit… Valamit, amiről nem tudták, mi lehet, de érezték, hogy jobb lenne elkerülni.

 A fölényes, keserű-haragos bükkök is csak álltak és kivárták, amíg megértjük szavaik jelentését, jelentőségét. Arcukon tisztán tükröződött minden érzésük: a fájdalom, a sértettség, a megaláztatásban is felülemelkedő felsőbbség.

…Olyan csönd ült az erdőre, hogy a benne élők számára már kezdett félelmetes lenni. Eltartott a tavasz végéig. Az állatok és az egyébként mindig hangoskodó alacsonyabb osztályokba tartozó növényzet már alig bírták elviselni. De nem szóltak, tudták, hogy most nem lehet. Várni kell. Közben egyre azt remélték, hogy valahogyan megtörik ez a nyomasztó hallgatás, amíg a fenyők gondolkodnak.

 És akkor eljött Ő. A testvéreim és én aznap láttuk először. Érkezése kizökkentett bennünket a gondolkodásból. Rácsodálkoztunk, mert bár hasonlított arra a fajra, amit már többször láttunk errefelé, mióta kinőttünk a földből, valahogy éreztük, hogy Ő valami más…

 Béke lengte körül és szeretet! Mosolyogva köszöntött bennünket, megsimogatta vékony, kócos, élénkzöld levelünket – s mi mindannyian megborzongtunk.

 Ekkor egy magas bükkfa, aki az egyik szélén állt a mi területünknek, hozzám viszonylag közel, alázatos hangon így szólt Hozzá:

- Köszöntünk újra magunk között! Szívünk hálával telik meg, hogy vigyázó tekinteted reánk veted! – s Ő egy alig látható, de méltóságteljes főhajtással viszonozta a hatalmas bükkfa üdvözletét. – Tiszteletreméltó Vándor, te emlékszel, hogy nem is oly régen kik álltak ezen a területen! A vén Balabán; mindannyiunk között a legmagasabb, és kövér Baracs, s ezek testvérei, fiai… a Király fiai! És nézd, most mit találsz a helyükön! Ezeket – bólintott felénk undorodva – ezeket a csúf kis jószágokat! Megcsúfolása ez az erdőnek! Ahogy kibújtak a földből, megmondtuk nekik, hogy kicsodák, tudniuk kell, hogy testvéreink vére hullt arra a talajra, amelyen örvendenek a saját életüknek… - ekkor Ő intett a kezével, hogy elég a szóból! Körülnézett, majd lassan így szólt:

- Fájdalmatok mély, sebetek sajog. A fiatal magoncok pedig nem értik, miért haragszotok rájuk. – majd felénk fordult és folytatta:

- Növekedjetek csak, erősödjetek! Az ember művelte ezt, nem a ti hibátok. Adjatok értelmet a hajdani bükkök halálának azzal, hogy megerősödtök. Hozzatok szépséget ebbe a letarolt tájba, engedjétek a madarakat ágaitok közé. Legyetek méltó utódai a kivégzett óriásoknak! – majd ismét a bükkökhöz szólt: - Békéljetek meg, testvérem, Berengár! Tanítsátok ezeket a gyermekeket! Mindannyiótok egyetlen esélye az összefogás! – megsimogatta a magas szálfákat, s azoknak arca megenyhült az érintésre.

Mire feleszméltünk, már nem volt velünk, csak a félelem maradt.

"Tehát igaz." – érték be gondolataink az időt. Porig sújtva a felismeréstől, bocsánatkérőn pillogtunk fel a magas, tiszteletet parancsoló fákra. Ám azok csak addig voltak alázatosak, amíg Ő ott volt. Nem ürült ki a méreg az ereikből, a farész haragot szállít a szervetlen anyagokkal és a vízzel együtt minden kis levelükhöz, s azok is mérgezett cukrokat adnak a háncsnak, amelyekből a fák felépítik önmagukat.

Nem bocsátanak meg.

 A mai naptól hadban állunk egymással: a bükkök ősi királysága és mi, az apró, szinte újszülött fenyőmagoncok.

 Az én erdészemhez hasonlatos emberi lények gyakran jöttek felénk. Megfigyelhettük őket, milyen különbségek vannak öregek és fiatalok – hozzánk képest szánnivalóan hamar elszáradnak, már ne vedd sértésnek ifjú hölgy -, illetve termős és porzós egyedeik között.

 Már a nyolc-tíz éves suhángok is járták az erdőt. Kezdték megismerni és megtanulni az erdei munkát. Apjukkal vagy bátyjukkal mentek ki, akik fokozatosan megtanították őket fűrészelni, gallyazni és fát közelíteni. Gyakran már a tizenegy-tizenkét éves csemeték is egész télen kint voltak az erdőben. Olykor elengedték őket az iskolából, hogy segítsenek az erdei munkában. A tizenöt-tizenhat éves fiú már önálló tagja volt a munkacsapatnak, a döntőpárnak. Először a fejszefogásokat tanulta meg, mert az elég veszélyes. Kipróbálta, melyik oldalról tud ügyesebben alávágni a fán, tehát hogy jobbos vagy balos lesz-e. Ezt követte a fűrészelés begyakorlása egyre erősebb tempóban. Majd a kézifűrész élesítését tanulta meg. Cimborájával is össze kellett szoknia, mert ő csak az ellenkező oldalról, vele összehangoltan vághatta az irányítórést a kidöntendő fa törzsén.
 A tizenkét-tizenhárom éves lányok és a menyecskék is dolgoztak az erdőn. Kora tavasszal az erdő alját tisztították, és az új erdőnek valót vetették. A csemetekertekben szénporral ágyaztak meg a makknak. Árkot ástak, amibe beleszórták a makkot, majd ráhúzták a földet. Egy évig gondozták a csemetéket. Az így felnevelt fácskákat kora tavasszal kiültették az erdőtelepítésbe. A kapás gödröt ásott, társa belehelyezte a csemetét, és addig tartotta, amíg a kapás be nem temette a gödröt. Nyáron a csemeték gondozása (kapálása, ritkítása) volt a dolguk. Ősszel tölgy- és bükkmakkot szedtek. A kötényükben gyűjtötték, majd kosárba, zsákba rakták. Este behordták az erdészetbe, ahol súlyra vették át a makkot. Januárban-februárban ugyanígy szedték össze a fenyőtobozokat. (...)