Borzongató, hideg szellő járta be a Bükk-fennsík vidékét. Messziről érkezett, mondogatták az öregek. S különös mesék éledtek újjá ajkukon: egy szeszélyes királylányról, akinek a jeges Északi szél az atyja. Nem is igen merték hangosan emlegetni, nehogy hirtelen vadul tomboló viharrá kerekedjen, midőn felháborodik.

 A Szélkirálylány igen kíváncsi természet hírében állt. Éppen azért nem volt maradása sehol, mert amint bekukkantott valahová, máris egész más titkok kezdték érdekelni. S ha valahonnan bosszúsan távozott, pusztulás és fagyott táj maradt utána.

 Abban az időben kíváncsisága csillapíthatatlan volt, és éppen Európa középső részén időzött. A zord hegyek között érezte legjobban magát, s hogy megbékéljen, látogatást tett a Selmeci-hegység környékén is.

 Ott lézengett akkor is, amikor ezerhétszázharmincötben megnyitotta kapuit a bányatisztképző tanintézet, amelynek feladatául a bányászati–kohászati szakképzést tűzték ki. A Habsburg Birodalom területén ez lett az első állami alapítású tanintézet. A Szélleány mit sem értett a dologhoz, mégis érdekelni kezdte őt az iskola. A tanintézet közelében megregulázta magát, és tisztelettudóan lecsendesítette süvítő fütyülését.

 Évtizedekkel később járt arra ismét. Néma fuvallatként hallgatózott, és érezte, hogy egészen különleges időben érkezett: akkor, amikor a selmecbányai bányászati akadémián 1770-ben elkezdték az erdészeti ismeretek oktatását. Időről időre ellátogatott Selmecre, és nyomon követte a változásokat. Ott volt, mikor ezernyolcszázhétben erdészeti tanintézet alakult, s igen tetszett neki, midőn jelentősen fejlődött a földmérés, az erdőbecslés tudománya.

 Egy idegen égtájról származó vad jelenségtől, mint a Szélkirálylány, igazán meglepő ez a nagyfokú érdeklődés egy forrongó birodalomban csendesen zajló tudományos munka iránt. Valójában mindennemű tudományos munka iránt különösnek hat egy egyszerű légáramlat érdeklődése, de hát nem lehet kirekeszteni valakit az iskolából, csak azért, mert nincs kézzel fogható lényege. Egyébként is a szelek már csak ilyenek: mindenhová beférkőznek, becsusszannak, ahová csak kedvük tartja. A Szélkirálylány pedig tudásra vágyott.

 Eztán gyakrabban megfordult itt, szeretett volna többet hallani "munkatársairól", az erdőkről. Valójában furcsa viszony fűzte őt ezekhez a teremtményekhez: hidegen hagyta őt minden, amit az ember alkotott, noha csodálta egyre fejlődő tudományukat. Mégis hidegvérrel leigázott bármilyen ember alkotta építményt, találmányt, ha lobbanékony kedve úgy tartotta.

 Azonban az erdőkkel teljesen más volt a helyzet. Azokat nem az ember alkotta, legalábbis a kezdet kezdetén. Igaz, akkor még ő is bakfis volt. Ahogy telt-múlt az idő, és az emberi faj ennyire elszaporodott, úgy tűntek el a természetes, ősi erdők, életközösségek. A mostaniak csaknem mind az ember keze által lettek teremtve. Ezért is lelte kedvét benne, hogy időről időre megtépázza őket. Sosem árulta volna el senkinek, de a lelke legmélyén mégis arra vágyott, hogy ezek a bámulatos lények, ezek a korokon átívelő, túlélő hősök maguk közül valónak tekintsék. Egyszerre akart a barátjuk lenni, miközben minden rezdülésével azon dolgozott, hogy csodálják őt, hogy féljenek tőle… érezni akarta, hogy hatalmasabb náluk. Azt hitte, ettől valaki lehet. Azt hitte, ez a szeretet.

 Az erdészeti akadémián növekvő érdeklődéssel hallgatta a professzorok egyre érdekesebb előadásait.

Például megtanulta néven nevezni az erdők lakóit, megismerte életfolyamataik mikéntjét. Izgalmat talált a faipari tanszéken hallott rémtörténetekben, miszerint azokat a délceg törzsű, termetes fákat módszeresen felaprítják, és különböző módokon felhasználják csonka testük darabjait.

 Az erdőgazdasági politikából nem sokat értett, valamiért mégis megragadta figyelmét, mikor a diósgyőri uradalomban az erdőgazdálkodás egészét érintő részletes utasításokban szabályozták az erdőmester, az alerdész és a vadász feladatait.

Ennyire emlékezett az üzemterv bevezető részéből: „az erdőgazda feladata... az örökölt fákkal a legjobban gazdálkodni és a jövő nemzedék számára tökéletes, zárt állományokat hagyni. Az újhutai pagony II. vágássorozatának helyei alkalmasak a vörös- és lucfenyőfa tenyésztésére... a koronauradalomnak érdekében áll, hogy... szükségletét a saját erdőségeiből fedezze. Ezen vágássorozatban a jövőben tiszta fenyőállomány nevelendő.”

 …Annyi felé csavargott a világban, oly sok szépséget látott már - miért éppen ehhez a forrongó kis országhoz tért vissza mindig a szeszélyes leány? Miért itt pihente ki magát hosszú utazásai végén?

Azért, mert atyja, az Északi Szél azt súgta neki, hogy ezen a helyen kelt életre, a Magyar Középhegység gyönyörű fennsíkján született. Különös figyelemmel szemlélte hát a tájat, a területén szorgoskodó ember-bogarakat, és a növényeket, akiket szeretett volna testvéreinek érezni.

 Az Akadémia változatos időket élt meg. Az 1848–49-es forradalom kitörése után a magyar és a többi nemzetiségű hallgatók közötti viszony megromlott (ekkor a háromszáz hallgatónak a fele volt magyarországi illetőségű, a többi osztrák, illetve cseh, lengyel, olasz és más nemzetiségű volt). Az épületre magyar zászlót tűztek, a Szélkirálylány gyakorta játszadozott a vidám színű lobogóval.

 Szeptemberben az akadémiai professzorok magyar alkotmányos esküt tettek. A tanítás októberben megkezdődött ugyan száztizenhat hallgató részére, de a zavaros felvidéki állapotok miatt az oktatás is meglehetősen hektikus állapotokat mutatott. A hallgatók részt vettek a hadi műveletekben is, emiatt december tizenhetedikén hivatalosan is beszüntették az oktatást.

 Ezt követően, 1849 elején, Selmecbányát elfoglalták a császári csapatok, és február elején újraindították az akadémiai munkát. Sajnos, a katonai vezetés megbízhatatlannak tartván az immár csupán hatvannégy fős hallgatóságot, ismét bezáratta az intézményt. A Szélkirálylány csalódottan távozott nyugodtabb videkékre. Egyetlen igaz barátja, egy kis kék kövirigó búcsúzott tőle zengő dalával, melyet a Szélleány visszatértéig a szívében őrzött.

 Áprilisban felszabadult a selmeci terület, de az oktatás ekkor sem indulhatott újra, mert mindössze hét hallgató maradt Selmecbányán. Ők viszont – Bruimann Vilmos tanársegéd vezetésével – részt vettek a nemesfémkészlet biztonságos helyre való szállításában: az orosz csapatok gyűrűjén át juttatták el a körmöci pénzverde teljes készletét Pestre.

 A Bányászati és Erdészeti Akadémia az ezernyolcszázhatvanhetes kiegyezés utáni politikai, társadalmi helyzetben nehezen maradt talpon, azt azonban meg kell állapítani, hogy a történelem rendkívül fontos hatással volt rá. Az intézményben fokozatosan bevezették a magyar oktatási nyelvet, az előterjesztett reformtervezetet pedig 1872. augusztus 15-én írta alá Ferenc József. Új tanszékek jöttek létre, így összesen tizenkét bányász és kohász tanszék, valamint három erdész tanszék alkotta az intézményt.

 A Szélleány távollétében ilyen változások történtek, amelyekről ő csak később értesült.